2013. június 3., hétfő

tangó a metróban


Néhány hónapja tudom már, hogy az egyik nagy forgalmú metróalagút kicsempézett oldalfolyosójában egy szerb férfi játszik az egyik kanyarulatban, hosszan, sírósan, tangóharmonikán. Olcsó, egyforma kerámiával van itt borítva az egész járat, mind hosszúak és kanyarognak, és talán ezért olyan különleges az akusztikája ennek a megállónak, hogy minden hang messzire hallatszik. Befurakszik a metrókocsiba is, ha nem szállok le, akkor is mindig próbálom kiszűrni a tömeg zajából, játszik -e a férfi? Legtöbbször játszik, és meg sem kell erőltetnem a fülemet, mert úgy képzelem, az emberek feje fölött ér a peronhoz a nóta, hogy a nyíló vonatajtókon bekéredzkedve hamar átírja az otromba rohanást. Magyar és szerb népdalokat, jól ismert táncdalokat és sanzonokat ad elő a férfi, többször kísérte zene az átszállásom, és ezt sem mondja el sokunk magáról, pedig így történik. A férfi úgy ül ott, mint egy emlékmű, olajos a bőre, és úgy sír a harmonikája, hogy kiráz a hideg, ha arra a panaszos hangra gondolok. Mintha harcolna, hadakozna, mintha ölni akarna, pedig csak néhány penny, néha egy-egy font hulla alá, fejek soha. 
Először azt hittem, hogy a szomorkás angliai érzéseim játszanak velem, de rájöttem, hogy valóban így zenélhet az, aki egy hangba beleöli a bánatát. Más meg táncot lejt rá, de ez már csak az én képzeletem szüleménye, pedig a pár, akit megfigyeltem, nagyon is valódi. 
A férfi ugyan próbált ellenállni a sietős tömegnek, tartani szemben a fehér hajú kedvesét, de ahogy szólt a zene, folyton oda, a hang irányába kellett fordítania fejét. Míg a kijárat a másik oldalon nyílt, és ha felülkerekedett a józan ész, arra is figyelni próbált, hogy hová tartanak valójában. 
Talán az unokájukat látogatták a nyüzsgő belvárosi negyedben, talán a régi, kikönyökölt asztalokat, amik olyan nagyon vonzóak voltak akkor, és olyan nagyon könnyű elhinni most, hogy ugyanolyan lesz odaülni..
 A tweedblézeres idős hölgy, kesztyűs-brossos tünemény, követve a társa tekintetét, először a zene felé fordult. Majd látva, hogy a másik hirtelen elcsapja a fejét, hát ő is próbálta kifürkészni, hogyan is jutnak ki az alagútból, fel a fényre, ahol vagy asztalok, vagy unokák várják már türelmetlenül. A tömeg pedig egyre csak lökdösi őket, meg-meginognak, nagyon idősek már, csak egymásba kapaszkodnak, ahogy hullámba sodorja őket a többi utas.
Kicsit távolabbról, ahonnan én már hallottam a zenét, de még nem éreztem a többiek erejét, látszott, ahogy a törékeny pár olykor tétován kilép jobbra, majd a másik irányba néz, bal láb következik, de jobbra indul a tekintet, mintha csak egy jól begyakorolt koreográfiát táncolnának, olyat, amit akkor régen, még frissen, divatosan, a fényesre törölt asztalok mellett lehetett táncolni. 
Míg szólt a zene, a tömeg már fogyatkozott, ők megálltak, majd a sok felszabadult térben kifordulva egymásba karoltak, és kissé meghajolva, nyugodt, elegáns léptekkel elindultak felfelé. Még hosszan, panaszosan nyúlt utánuk a dallam, de vissza sem néztek, mint akik máris elfelejtették, hogy ott, lent hagytak valamit.

2012. március 12., hétfő

Szószövet


Ne kelljen a hátad mögé állva megráznom téged
csak hadd fordítsak egyet a válladon
hadd nézzelek
hogy lássam:  a törés mentén fakad a nevetés
és tekintetem a tanúja
a pillanatnak ami

Megengedi hogy a szavaim tovább kússzanak
hangulattá formálódjanak
keretbe foglaljanak
meg ne határozzanak de feloldozzanak

Mindabban a szépségben, amit adtál
önmaguk maradjanak
ne változzanak
csak gomolyogjanak

Áramoljanak
szememben formáljanak
megragadjanak
megjegyezzenek
megszagoljanak
veled maradjanak

(formálódott 2011 és 2012 tavaszán)

Ma ennyire futja..

... pedig még csak reggel van, de már az ólmos esti tompaság ül a fejemen.
Itt van valami, a tüdőből fújt, lélek mellől szóló, puha és bánatos reményről. Személyesen Wahorn András képzőművésztől, és ettől a muzsikától nem tudok szabadulni. Van olyan, hogy kell egy kis remény, és csak az. Mikor nem tudod, hogy miért, mert akkor látod meg ha beteljesül, és megtaláltatik az, ami most még csak mint remény jegyezhető elő.. valami, ami olyankor is belóg az ablakon, a ködös szürke reggelből, amikor úgy tűnik, minden teljes.. 

Ha igazi tárgya volna, már vágy volna. 
Talán csak be kellene vallani..

http://soundcloud.com/wahorn/the-soft-sad-hope-a-halk

2012. március 4., vasárnap

Ha nincs...


Nincs penge
mi mélyebbre vágna

Szárny,
mi forróbb közelbe szállna

Ököl,
mi tompábban ütne

Hang,
mi élesebb lenne

Hideg,
de sikoltva reccsenne

az elme
mert kétfelé esne
de az éjjelnél
feketébb benne

a halál
ami válladra szállna
már nincs lét
ami holtabbá válna

(2010 őszén)

Október



Mint a barom, amit kétszer taglózott
ököl
Tor, minek minden székén a gúny
elnököl

Álltál míg ember állva
meglehet
Csak foszlott bélés cifráz kifordult
széleket

(2010 őszén)

magyarul

Ágoston véletlenül, pontosabban balszerencsének köszönhetően vetődött a kávézómba, amikor az egyik lakótársam a Magyar Konzulátusra igyekezett, hogy az útlevelét megújítsa.

- Te magyarul beszélsz, légyszíves, segíts rajtam- szólt az idegen, jól öltözött férfi, akit a lakótárs, a jó erős hazai bizalmatlanságtól vezérelve először alaposan szemügyre vett. Nem volt borostás, tiszta ruhát, jó minőségű dzsekit és cipőt, és egy válltáskát viselt a férfi, aki elmondta, előző nap érkezett Londonba, egy újsághirdetésre. - Amikor a reptéren találkoztam a férfival, aki a hirdetést feadta, elkérte a pénzt a lakbérre, és udvariasan kinyitotta a csomagtartót, hogy be tudjak pakolni. Aztán kisorolt a kocsival, hogy be tudjak szállni, de eltűnt a szemem elől a csomagjaimmal, mindennel együtt. Most itt várok a követség előtt, hogy ideadják az ideiglenes útlevelem, de azt a jogszabályok szerint csak akkor kapom meg, ha bemutatom a hazaútra szóló jegyemet. Minden pénzem a táskámban volt, és nemhogy jegyre, de ennivalóra sem maradt. Hajléktalanszállóra akartak küldeni, de akkor inkább az utca. Szerinted mit csináljak?- lakótárs itt kicsit elképedt, kicsit elgondolkozott, kicsit a hazai virtusra gondolt, kicsit megáldotta a magyar leleményeséggel egybefonódott aljasságot, és megadta egy Londonban élő magyar pap számát, hátha az, a jó Isten szabályai szerint majd segít. Adott pár fontot a férfinak, és hazajött. A pap nem került elő, talán az isteni hívószó tette süketté a telefonja csörgésére, nem tudni. Itthon eldöntöttük, segíteni fogunk, és bár akadtak ellenzői is az akciónak, végül hárman útnak indultunk, hogy vigyünk Ágostonnak ennivalót, egy kis pénzt és a magyar (vagy csak emberi?) természet ellenpéldáját. A férfi a megbeszéltek szerint a Victoria station-nél várt minket, és elmondta, hogy ha megmagyarázza, mi történt vele, az angol kapuőrök többnyire leengedik a metróba. Mi pedig kérdeztük, mindenről, megdöbbenve.- Otthonról felhívtam a hirdetésben talált számot, ahol egy kiváló modorú férfi tájékoztatott, hogy munkaközvetítéssel foglalkozik. Nem kér érte díjat előre, mert az törvénytelen, viszont van kiadó szobájuk, amit ki kellene vennem. Ha egy hónapot előre kifizetek, olcsóbban is adják, és mivel a férfi felesége a Job Centre-ben dolgozik, az egy hónap alatt biztosan találok munkát a gyógytornász végzettségemmel.- itt a férfi kicsit megállt a mesélésben, mélyet lélegzett, majd folytatta- Lefordíttattam a diplomámat, a magyar referenciámat is a kórházból, ahol lehúztam jó sok évet. Most összevonták, és én nem tudtam vállalni a beteg édesanyám mellől a napi 100 kilométeres utazást oda, ahová átvettek volna. Inkább kölcsönkértem félmillió forintot, és nekivágtam Londonnak, mert úgy gondoltam, az itteni keresetemből futja majd egy gondozóra is, és nekem is új életet kell kezdenem. Meghalt a feleségem, azóta nem jó otthon.- mi, emberi történetekre éhesen, kicsit kukkoló módjára körbeálltuk Ágostont, és szájtátva hallgattuk. Ez ám a valóságsó!.- A laptoptáskámban volt a pénz, azt is betettem a csomagtartóba, ahogy az irataimat, a fényképezőgépemet és az összes ruhámat. Pár perc múlva hívtam a férfit, aki akkor még felvette a telefont, és amikor számon kértem, hogy hol van, ennyit mondott: Így jártál öreg! - Ágoston, akinek elmondása szerint mindössze két font maradt a zsebében, itt abbahagyta a mesélést, nem is nagyon volt mit mondania, mi pedig tanakodni kezdtünk, mit csináljunk, hiszen az utcán nem maradhat. A többi lakótárs nem kívánta befogadni a férfit, még pár napra sem, a konyha kanapéjára sem, úgyhogy egyikőnk elment megtudni, hol van a legközelebbi kórház, ahol valami ürüggyel eltölthet pár órát éjszakánként. Hogy hazajegyre valója honnan lesz, arról fogalmunk se volt, húzódoztunk készpénzt adni egy idegennek. Igen, bizalmatlanok is voltunk, meg csórók is mostanában. Ágostont a Victoriánál hagytuk, mi pedig magunk elé meredve hazaindultunk. Aznap éjjel többször hívott minket, megköszönte a sült csirkét, a rizst és a csokoládét, majd elmondta, hogy elesett, és agyrázkódással kórházba került. Másnap reggel beszámolt róla, hogy stroke gyanújával máshová szállították, ahol mégiscsak kiderült, agyrázkódása van. Sajnáltuk szerencsétlent, de örültünk, hogy a kórházban legalább kap ellátást, ő meg mi zöldséges rizsünkről álmodozott, de azért örült, hogy a jóságunknak és a főzési szokásainknak köszönhetően a maradék három fontja megmaradt. Másnapra egy hozzánk közelebb eső pályaudvarra beszéltünk meg találkozót, feltéve, hogy el tud jönni, mert munka után, egy találka előtt csak odáig tudtam elloholni, hogy vigyek neki ennivalót. A kórházból szerencsére máris kiengedték, mondta, és nagyon éhes, úgyhogy el tud. A megbeszélt időpont előtt öt perccel értem az állomásra, és megláttam Ágostont, ahogy a Tesco felé sétál. (Ezek szerint megint gond nélkül metrózott, valóban jó szándékúak a tube alkalmazottai, hiszen aki járt már a föld alatt Londonban, az tudja, a bliccelés szinte kizárt. Rengeteg jó szándék és megértés, meg persze jó angol szükségeltetik, hogy valaki a történetét elmesélve keresztül-kasul utazgassa Londont) Szerencse, gondoltam, én is a Tesco-ba megyek, az otthonról kicsit szűkösen maradt ételt kipótolandó némi csokoládéval és süteménnyel- az tápláló is, és elálló is, ki tudja, meddig kell beosztania. Ágoston bement a Tesco-ba, én meg kicsi gyomortájéki bizsergéssel utána, és a bejáratnál már tudtam, nem fogok ráköszönni, inkább mint valami kutya, aki szagott fogott, követem a megérzésem. Bementem a boltba, és a polcok közötti folyosó végén láttam, hogy beáll a kasszához, kezében egy öt vagy tízfontos bankjegy, és kér valamit a pult mögötti polcról. Talán kéregetett, gondoltam, vettem szendvicset, csokiskekszet és süteményt, és utána mentem. Addigra eltűnt szem elől, de ahogy megkerültem a pályaudvar épületét, megláttam, hogy az út másik oldalán áll, és a zsebéből épp egy cigarettát húz elő. Meglátott, de azt nem, hogy őt figyelem, és gyorsan visszadugta a cigit a zsebébe, mint aki épp csak sétálgat ott. Én nagyot nyelve átmentem a zebrán, és odaléptem hozzá. - Köszönöm, hogy eljött, ma elindulok Dover-be, és ha átjutottam a kontinensre, hazastoppolok! - mondta borostásan vigyorogva, azzal elvette a szatyrot, és belenézett. -A Tesco-ban vettem, és láttam, hogy bent van, de nem értem utol- mondtam én, mire zavarba jött, és miután félbahagyott egy 'vennem kellett..' kezdetű mondatot, gyorsan az esti indulásról kezdett beszélni.
Este még jött tőle egy sms, hogy útban van a kikötőváros felé. - Ezek szerint fel tudott kéredzkedni a vonatra- örült meg egy lakótársunk, akit azért hívott fel délután Ágoston, hogy a lakótárs telefonon keresztül segítsen elmondani a történteket a vonat biztonsági őreinek, mert ő nem beszél angolul...
Kicsit megnyugodtunk, hogy hazajut, bár a holmija és a pénze, amivel kijött ide, sosem lesz meg, otthon viszont várja a munkanélküliség és a félmilliós adósság. Mi adtunk, amennyit éppen tudtunk, de a jövőre nézve felajánlottuk, hogy ha mégis szerencsét próbálna itt, abban is szívesen segítünk neki. Nem kérte. Lehet, bennünk sem bízott a lopás után, és lehet, hogy mások is megsegítették őt pár fonttal. Minden lehetséges. Az is, hogy egy ember a másikat kicsalja egy idegen országba, elvegye minden pénzét és iratát, és magára hagyja. Meg az is, hogy te, Ágoston, hazudtál nekünk. A pénzedről, a balesetedről, és az angol tudásodról is. És ha minden lehetséges, akkor ez is, de számomra mégis azzal váltál gyanússá, hogy eldugtad előlem azt a cigarettát, amit lehet (?), hogy alamizsnából vettél...
Most ezen elmélkedem egy kávé fölött, és azon, hogy igazuk van -e azoknak a magyaroknak, akik senkiben, - de leginkább saját honfitársaikban- sem bíznak, ezért sosem segítenek a bajba jutottakon..? Mert az, hogy én segítek, nem kérdéses, de még ezzel együtt sem tisztem megítélni annak az életútját, aki rászorul a segítségre. Nem sajnálom azt sem, amit adtam. Csak azt, hogy gyanúba keveredtél Ágoston.

2012. február 29., szerda

A megfelelés szellemvárosai

Azok az emberlakta települések, negyedek, amiket mára már minden lélek elhagyott, és csak a falak tanúskodnak arról, hogy valaha hús és vér is járt közöttük, a szellemvárosok. A csernobili katasztrófa gyilkos vidékén, a világválság sújtotta autó-metropolisz gyárnegyedében, vagy a némán elterülő Alföldön is egyre gyakrabban rogynak meg a falak, kopnak el színek az emberkéz gondoskodásának hiányában. Először csak elkorhadnak a kerítés lécei, felpattog a festés a nedves falakon, majd egyre több reggelen vet vetemedett tekintetet a ház ablakszeme a rothadó városra. Az egykor egyenes falak meggörbülnek, mert nem bírják el a hullámzó tetőt, az áporodott padlásszagot, feledik a feljárón koppanó lépteket. Az utolsó lépések zaja rég elhalt, és mikor az emléke is követi, a mezők felől lassan vissza indul az élet, és szépen, finoman kúszva át a repedéseken hálót fon a téglák köré a gaz.



Van még egy hely, ahol mindennél több szellemváros vert tanyát- az emberi lélek. Mert nehezen hiszi el, hogy önmagán kívül soha nem lehet 'minden rendben'..

Túlélheted a saját halálodat, az anyádét vagy a gyerekedét, de hazug ábránd az a kép ami azt mutatja, hogy ha túléled 'utána könnyebb lesz minden'. Nem. Te lehetsz mindössze könnyebb, ha a letaglózó nehézség során elfogadod, hogy eleve súlytalan vagy. Azért kapod azokat a pofonokat, amik térdre kényszerítenek- hogy megérezd, semmi sem vagy valójában, bármilyen nehéz vasmacskákat  is kötözöl a bokádhoz pénzből, autóból, falakból, csalóka biztonságból. Semmi sem igaz abból a megfogható gyűjteményből, amit önnön vágyaid szerint szedegettél föl, alakítottál olyanná, mint amilyennek Magadat szeretted volna látni. Építhetsz falakat, házakat, akár egész városokat is magad köré, a világ attól nem lesz könnyebb, nem lesz a te világod, nem leszel benne otthon. Megalkotod a saját, omladozó falú szellemvárosaidat, amiben nem jár lélek, amik körülvesznek, és nem engednek, csupán a saját kísérteted látod átsuhanni olykor a hulló mennyezet alatt. Szép lassan elfelejtesz te is élni, gazként fonja be a lelked a lét értelmének örök kérdése. Amint kívül, úgy belül - mondják.



Mert az épített falak csak díszletek, amiket idővel gyűlölsz majd nézni, hiszen hazudnak neked arról, hogy hogy kell nagyobb lenni, többet szeretni, bölcsebben élni. Szándékod szerint a vágyaidat építed magad köré. Ám kihelyezni őket magadból lehetetlen, attól fényevesztett, groteszk tükörré válnak csak, és meglátod bennük, milyen szánalmas próbálkozássá válnak a belső igényeidre adott külső válaszok... És csalódsz, mert minden háznál van magasabb, minden autónál van gyorsabb, és minden pénznél van több. Csakúgy, ahogy minden hatalomnál van erősebb, minden válasznál biztosabb. De az nem más, mint a magad ereje, amit kérdés meg nem ingat, de árnyék rávetülhet, fal eltakarhatja. A magad vágya, ami mindent elmond rólad, de idegen hang kinevetheti, és a falak árnyéka elsorvaszthatja. Azoké a falaké, amiket építettél, mert nem boldoggá váltál, hanem jóvá. Hatalmassá. Elismertté. Idegen hangok kérdésére adott hazug válasszá-hiszen a magad kérdéseire másoknak válaszoltál. Tudtad, hogy hiányzik valami, de azt nem tudtad meglátni, hogy nem körülötted, hanem benned..
Azt fájó bevallani, nehéz felvállalni. De bátran nézz oda, ahol fájdalmaidat őrzöd, hisz csak azokkal van dolgod, semmi mással, és csak neked, senki másnak. Mert a hiányérzet szülte vágyaid belőled fakadnak, te magad vagy a földjük, egyedül te válhatsz azzá, amit egy valódi tükörben látni akarsz, a környezeted sohasem.
A magad építette szellemvárosokat pedig te is hagyd el, hadd nőlje be a gaz, lassan, hüvelyenként avászkodva be az omló falak közé a nap, a malter és a téglák közé a természet.