magyarul

Ágoston véletlenül, pontosabban balszerencsének köszönhetően vetődött a kávézómba, amikor az egyik lakótársam a Magyar Konzulátusra igyekezett, hogy az útlevelét megújítsa.

- Te magyarul beszélsz, légyszíves, segíts rajtam- szólt az idegen, jól öltözött férfi, akit a lakótárs, a jó erős hazai bizalmatlanságtól vezérelve először alaposan szemügyre vett. Nem volt borostás, tiszta ruhát, jó minőségű dzsekit és cipőt, és egy válltáskát viselt a férfi, aki elmondta, előző nap érkezett Londonba, egy újsághirdetésre. - Amikor a reptéren találkoztam a férfival, aki a hirdetést feadta, elkérte a pénzt a lakbérre, és udvariasan kinyitotta a csomagtartót, hogy be tudjak pakolni. Aztán kisorolt a kocsival, hogy be tudjak szállni, de eltűnt a szemem elől a csomagjaimmal, mindennel együtt. Most itt várok a követség előtt, hogy ideadják az ideiglenes útlevelem, de azt a jogszabályok szerint csak akkor kapom meg, ha bemutatom a hazaútra szóló jegyemet. Minden pénzem a táskámban volt, és nemhogy jegyre, de ennivalóra sem maradt. Hajléktalanszállóra akartak küldeni, de akkor inkább az utca. Szerinted mit csináljak?- lakótárs itt kicsit elképedt, kicsit elgondolkozott, kicsit a hazai virtusra gondolt, kicsit megáldotta a magyar leleményeséggel egybefonódott aljasságot, és megadta egy Londonban élő magyar pap számát, hátha az, a jó Isten szabályai szerint majd segít. Adott pár fontot a férfinak, és hazajött. A pap nem került elő, talán az isteni hívószó tette süketté a telefonja csörgésére, nem tudni. Itthon eldöntöttük, segíteni fogunk, és bár akadtak ellenzői is az akciónak, végül hárman útnak indultunk, hogy vigyünk Ágostonnak ennivalót, egy kis pénzt és a magyar (vagy csak emberi?) természet ellenpéldáját. A férfi a megbeszéltek szerint a Victoria station-nél várt minket, és elmondta, hogy ha megmagyarázza, mi történt vele, az angol kapuőrök többnyire leengedik a metróba. Mi pedig kérdeztük, mindenről, megdöbbenve.- Otthonról felhívtam a hirdetésben talált számot, ahol egy kiváló modorú férfi tájékoztatott, hogy munkaközvetítéssel foglalkozik. Nem kér érte díjat előre, mert az törvénytelen, viszont van kiadó szobájuk, amit ki kellene vennem. Ha egy hónapot előre kifizetek, olcsóbban is adják, és mivel a férfi felesége a Job Centre-ben dolgozik, az egy hónap alatt biztosan találok munkát a gyógytornász végzettségemmel.- itt a férfi kicsit megállt a mesélésben, mélyet lélegzett, majd folytatta- Lefordíttattam a diplomámat, a magyar referenciámat is a kórházból, ahol lehúztam jó sok évet. Most összevonták, és én nem tudtam vállalni a beteg édesanyám mellől a napi 100 kilométeres utazást oda, ahová átvettek volna. Inkább kölcsönkértem félmillió forintot, és nekivágtam Londonnak, mert úgy gondoltam, az itteni keresetemből futja majd egy gondozóra is, és nekem is új életet kell kezdenem. Meghalt a feleségem, azóta nem jó otthon.- mi, emberi történetekre éhesen, kicsit kukkoló módjára körbeálltuk Ágostont, és szájtátva hallgattuk. Ez ám a valóságsó!.- A laptoptáskámban volt a pénz, azt is betettem a csomagtartóba, ahogy az irataimat, a fényképezőgépemet és az összes ruhámat. Pár perc múlva hívtam a férfit, aki akkor még felvette a telefont, és amikor számon kértem, hogy hol van, ennyit mondott: Így jártál öreg! - Ágoston, akinek elmondása szerint mindössze két font maradt a zsebében, itt abbahagyta a mesélést, nem is nagyon volt mit mondania, mi pedig tanakodni kezdtünk, mit csináljunk, hiszen az utcán nem maradhat. A többi lakótárs nem kívánta befogadni a férfit, még pár napra sem, a konyha kanapéjára sem, úgyhogy egyikőnk elment megtudni, hol van a legközelebbi kórház, ahol valami ürüggyel eltölthet pár órát éjszakánként. Hogy hazajegyre valója honnan lesz, arról fogalmunk se volt, húzódoztunk készpénzt adni egy idegennek. Igen, bizalmatlanok is voltunk, meg csórók is mostanában. Ágostont a Victoriánál hagytuk, mi pedig magunk elé meredve hazaindultunk. Aznap éjjel többször hívott minket, megköszönte a sült csirkét, a rizst és a csokoládét, majd elmondta, hogy elesett, és agyrázkódással kórházba került. Másnap reggel beszámolt róla, hogy stroke gyanújával máshová szállították, ahol mégiscsak kiderült, agyrázkódása van. Sajnáltuk szerencsétlent, de örültünk, hogy a kórházban legalább kap ellátást, ő meg mi zöldséges rizsünkről álmodozott, de azért örült, hogy a jóságunknak és a főzési szokásainknak köszönhetően a maradék három fontja megmaradt. Másnapra egy hozzánk közelebb eső pályaudvarra beszéltünk meg találkozót, feltéve, hogy el tud jönni, mert munka után, egy találka előtt csak odáig tudtam elloholni, hogy vigyek neki ennivalót. A kórházból szerencsére máris kiengedték, mondta, és nagyon éhes, úgyhogy el tud. A megbeszélt időpont előtt öt perccel értem az állomásra, és megláttam Ágostont, ahogy a Tesco felé sétál. (Ezek szerint megint gond nélkül metrózott, valóban jó szándékúak a tube alkalmazottai, hiszen aki járt már a föld alatt Londonban, az tudja, a bliccelés szinte kizárt. Rengeteg jó szándék és megértés, meg persze jó angol szükségeltetik, hogy valaki a történetét elmesélve keresztül-kasul utazgassa Londont) Szerencse, gondoltam, én is a Tesco-ba megyek, az otthonról kicsit szűkösen maradt ételt kipótolandó némi csokoládéval és süteménnyel- az tápláló is, és elálló is, ki tudja, meddig kell beosztania. Ágoston bement a Tesco-ba, én meg kicsi gyomortájéki bizsergéssel utána, és a bejáratnál már tudtam, nem fogok ráköszönni, inkább mint valami kutya, aki szagott fogott, követem a megérzésem. Bementem a boltba, és a polcok közötti folyosó végén láttam, hogy beáll a kasszához, kezében egy öt vagy tízfontos bankjegy, és kér valamit a pult mögötti polcról. Talán kéregetett, gondoltam, vettem szendvicset, csokiskekszet és süteményt, és utána mentem. Addigra eltűnt szem elől, de ahogy megkerültem a pályaudvar épületét, megláttam, hogy az út másik oldalán áll, és a zsebéből épp egy cigarettát húz elő. Meglátott, de azt nem, hogy őt figyelem, és gyorsan visszadugta a cigit a zsebébe, mint aki épp csak sétálgat ott. Én nagyot nyelve átmentem a zebrán, és odaléptem hozzá. - Köszönöm, hogy eljött, ma elindulok Dover-be, és ha átjutottam a kontinensre, hazastoppolok! - mondta borostásan vigyorogva, azzal elvette a szatyrot, és belenézett. -A Tesco-ban vettem, és láttam, hogy bent van, de nem értem utol- mondtam én, mire zavarba jött, és miután félbahagyott egy 'vennem kellett..' kezdetű mondatot, gyorsan az esti indulásról kezdett beszélni.
Este még jött tőle egy sms, hogy útban van a kikötőváros felé. - Ezek szerint fel tudott kéredzkedni a vonatra- örült meg egy lakótársunk, akit azért hívott fel délután Ágoston, hogy a lakótárs telefonon keresztül segítsen elmondani a történteket a vonat biztonsági őreinek, mert ő nem beszél angolul...
Kicsit megnyugodtunk, hogy hazajut, bár a holmija és a pénze, amivel kijött ide, sosem lesz meg, otthon viszont várja a munkanélküliség és a félmilliós adósság. Mi adtunk, amennyit éppen tudtunk, de a jövőre nézve felajánlottuk, hogy ha mégis szerencsét próbálna itt, abban is szívesen segítünk neki. Nem kérte. Lehet, bennünk sem bízott a lopás után, és lehet, hogy mások is megsegítették őt pár fonttal. Minden lehetséges. Az is, hogy egy ember a másikat kicsalja egy idegen országba, elvegye minden pénzét és iratát, és magára hagyja. Meg az is, hogy te, Ágoston, hazudtál nekünk. A pénzedről, a balesetedről, és az angol tudásodról is. És ha minden lehetséges, akkor ez is, de számomra mégis azzal váltál gyanússá, hogy eldugtad előlem azt a cigarettát, amit lehet (?), hogy alamizsnából vettél...
Most ezen elmélkedem egy kávé fölött, és azon, hogy igazuk van -e azoknak a magyaroknak, akik senkiben, - de leginkább saját honfitársaikban- sem bíznak, ezért sosem segítenek a bajba jutottakon..? Mert az, hogy én segítek, nem kérdéses, de még ezzel együtt sem tisztem megítélni annak az életútját, aki rászorul a segítségre. Nem sajnálom azt sem, amit adtam. Csak azt, hogy gyanúba keveredtél Ágoston.

Meissenből Londonba, pesti átszállással

Hat perccel öt után már minden a délutáni kávéról szólt a Fluerry lane-i nappaliban. Az ajtó résnyire nyitva, befurakodott rajta a meleg illat és a pára, és az alsó csésze ma megint fönt hordta az orrát.
- Karcolod a belső szélemet. Mit fog szólni, ha érdes leszek?
- Érdekel is az téged! Engem viszont átjár a napfény.- felső csésze már kisgyermek kora óta tudta, a fajátjukból csak az áttetsző az igazi. Meg is illegette magát az ablakon beáradó délutáni fényben, majd megállapította, hogy egy magukfajta kávéscsésze nem is futhatna be nagyobb karriert, mint amit ők ketten.
Persze korábban ők is többen voltak, hatan születtek egy nagy, hasas porcelánkanna karcsú csőre alá, egy meisseni manufaktúrában. A gömbölyűre kopott élekkel határolt üzemben lassú mormolás volt az altatójuk, az égető illatára ébredtek, anyjuk az idősebbek bölcsességével, és fején csinos, aranyozott fogóval várta a leendő otthonukat. Aztán egy nap, mikor már néhány hete a polcon pihentek pamutpapírok közé ágyazva, valóban utazás jelei mutatkoztak. A kis csészék izgatottan zizgették papírborításukat, mamájuk megnyújtotta csőrét, hogy a legszélső is megnyugodjon alatta. A csészealjak már rég a faragott fadobozban sorakoztak, születésük napján felejtette úgy őket egy sietős, törékeny asszony - hazahívták a nagybeteg urához. A temetés után visszatért félárva gyerekei mellől a teljesen elárvult porcelánkészlethez, és búcsúzásképp egyenként megsimogatta zöld talpukat, aranyozott szélüket. Szerette a zöldet, hosszúra nyúlt párizsi lányságára emlékeztették, míg egyszer meg nem ismerkedett egy meisseni porcelánfestővel, aki mindaddig úgy hitte, nincs még egy olyan finom matéria a világon, mint a porcelán. Most megfogta a kannát, szelíden a faláda közepében húzódó mélyedésbe fektette, még egy pillanatig nézte tyúkanyó alakját. Aztán köré terelte az aranyozott fülű csibéit, a faláda teteje lecsukódott, és az asszonyról, aki mellett megszülettek, nem hallottak többet.
De nem is gondoltak vele többé, amikor a Király utcai nagypolgári lakást megörökölt kistermetű fotográfus egyenként az ablak elé nem állította őket, és a testükön átsejlő fényt kezdte tanulmányozni nagyszemű masináján keresztül. A kis csészék büszkén viselték a vizsgálatot, mamájuk az asztalon várta a daráló hangja után nem sokkal megérkező első kávét. Különös népség a porcelánkészleteké. Apjuk nincs, csak anyjuk, akit többnyire hat gyermeke fog körül, mire átesik az első tűzkeresztségen, pedig már születésében is tűz égeti. A fotográfus úgy vélte, a csészék oldalában látja az égető lángnyelveit, de kamerája sehogy sem tudta befogni a szeme által látottakat, ezért úgy döntött, behívja unokahúgait, akiket a készlet érkezésének, és öccse hirtelen halálának okán invitált magához. Az öccs halála ugyan hirtelen, de nagyon is megjósolhatóan következett be, aki éjjelente, púderes ágyakból kikelve részegen mászik át a villamossíneken, ritkán éri meg a hatvanat. A három vörös hajú, áttetsző szépség azonban mind az anyjára hasonlított, bőrük csakúgy átengedte a fényt, szinte világítottak, ahogy a bársonyhuzatú székeken ültek a nagy, kétszárnyú ablak előtt. A férfi behozta a mama hasában a kávét, széttöltötte a kiscsészékbe, akik csak úgy fickándoztak a csészealjakon örömükben. A fotográfus a régi asztallábaknak, míg a húgok a nagybácsi keze remegésének tudták be az apró koccanásokat,  de csak a kanna tudta, hogy ez a kiscsészék első kávéja, és talpuk még nem karcolt ragadós, matt karikát az aljakra.
A csészék azonban hamar beleszoktak a szerepükbe, mart attól fogva minden vasárnap a három szép lány látogatása hozta a kávéillatot, és a gyermektelen fotográfus kezének remegését. Ők pedig - ki tudja, a férfi izgalma okozta -e a vesztüket? - szép lassan fogyatkozni kezdtek. Előbb csak egy, végül négy kiscsésze felejtette el a testükön átsejlő napvilágot, míg egy nap a mama karcsú árnyéka is eltűnt az abroszról. A középső lány ejtette a zománcozott tálba vasárnap este, mielőtt elköszöntek a fényképésztől, aki már egy ideje amúgy is bögréből itta a délutáni kávét. Unokahúgai becsülettel megsiratták az első kiscsészét, most közönyösen álltak a kanna cserepei fölött.

Lehet, hogy idővel a fotográfus megunta a bögrék magányát, de lehet, hogy a ritkuló találkozások tették magányossá. Mindenesetre nemsokára úgy határozott, hogy elköltözik a középső lányhoz, aki nagyobb lehetőséget látott egy optikai lencsében, mint bármelyik férfiban, mindössze öreg nagybátyját, a pesti polgárok elismert fényképészét értékelte az előbb említettek közül. Azontúl ketten itták bögréből a kávét a kisebb, ámde körúti lakásban, a két zöld csésze pedig bekerült a középső lány elhalt szüleinek hátsó, lomokkal telipakolt szobájába. A vörös lány nem tudta, mit tegyen velük, de abban biztos volt, hogy kicsi család kell ezeknek, de nem olyanok, akik már átszoktak a bögrére. Így a csészék várni kezdtek.
A várakozás hosszúra sikerült, nem is biztos, hogy ébren töltötték, de egy nap, a fotográfus halálának másnapján az immáron tapasztalt fotográfusnő úgy gondolta, ideje dönteni. Válogatni indult a lomos szobába, és a kis, kekszesdoboz forma kartonnal a kezében a nappaliba ment. Megmosolyogta alig kopott szélüket, és hogy az aljak még mindig olyan fényesek, hogy a talpak karcolta karika szinte szürkének hatott a párizsi fű zöldjében. A nő kinézett az ablakon, és hagyta, hogy a szemben álló udvarból egy bolt bejárata kéredzkedjen a képbe. Előző nap nyílt értékes, másodkézből való holmiknak.
A csészék másnap este, egy kisebb alku után már a bolt faragott szélű üvegvitrinjében pihentek, alsó csésze pedig pedig morgolódva vette tudomásul, itt most hely hiányában vége az egyenjogúságnak. A vitrinnel szemben rövid, meredek lépcső vezetett a kis pincehelységbe, aminek a falát elképesztő mennyiségű ruha, cipő, ékszer, és az ezeket tartó polcok sora takarta el a vásárlók szeme elől. Kár volt, mert a tulajdonos lelkiismeretesen festette hófehérre az egyenletes falakat, az egyetlen hibát - pechjére épp a bejárattal szemben-  egy apró méretű, öregesen barna, faragott üvegvitrinnel takarta el. Ebben üldögélt kissé féloldalra dőlve fölső csésze, maga alatt szabályosan ülve alsó csészével. Alsó elégedett volt felsővel, aki a fotográfus halála óta kicsit kevesebbet fickándozott, felső pedig a bejárattal szemben felvett pozíciójával, ahol néha hozzá is elért a bizonyító erejű napfény.
A forgalmas körúton jöttek-mentek a villamosok és az emberek, az évszakok kicsit lassabban, de nem kevesebb határozottsággal váltották egymást, míg egy nap, bizonytalan lelkű látogató lépett az utolsó lépcsőfokról a homályos boltba.  Karcsú fekete kabátjában és mustárszín kesztyűjében kislányforma árnyékot vetett a vitrinre, miközben szemügyre vette a falakon sorakozó selyemblúzok mintáját, a lépcső szélén kuporgó cipőket, és a pult mögött ácsorgó, vidám hölgyet, aki épp egy gyöngy fülbevalót csomagolt a párja mellé, és akire ráncokat ugyan bőkezűen, kilókat azonban egyáltalán nem csaltak az évek. A tulajdonos ugyanolyan színes és sokféle volt, mint a portékája, alsó csésze olykor észre sem vette, csak a fülét nyújtogatta, ha vevő érkezett, mintha kifülelhetné, hol van éppen a nő. A tulajdonosnő pedig ritkán tartózkodott hivatalos helyén, a pult mögött, nagyobb örömét lelte a bazári rendetlenség igazgatásában, a tárgyaival való ismerkedésben. Mert az övék voltak mind, és ő kereste nekik a következő gazdát, de tudta, hogy ez anélkül, hogy a nála  lakó holmikat megismerné, egyáltalán nem lehetséges.
A tulajdonosnő most letette a tompa fényű fülbevalót, és biztos, széles mozdulattal mutatott körbe, mint aki tudja, a bizonytalanság jó jel, aki így áll a délutánhoz, az valójában keres 'valamit', a valami pedig akármi is lehet, amiből pedig a sima falak között volt éppen elég. A látogató a belső szoba polcai felé vette az irányt, csak egy pillanatra mélázott el a kis vitrin porcelánfigurái, és a két csésze előtt, mert ma inkább könnyű blúzokat szeretett volna felkutatni.
Magára való blúzt aznap nem talált, de elütötte a nehéz találkozó előtt rászakadt negyed órát, és könnyedebb léptekkel tért vissza a körútra, mert picit megrészegült a bolt színes magányától. A sokat látott tulajdonos úgy tudta magára hagyni azokat a vásárlókat, akik kerestek 'valamit', mintha mindig is egyedül laktak volna ebben az idegenek díszleteivel telepakolt pinceszínházban. A kicsit kevésbé bizonytalan úgy ment el, hogy el se köszönt, a vidám, szőke tulajdonosnő pedig csak nézett utána, háttal a vitrinnek, arccal a lépcső fölötti bejáratnak. Visszajön.
Majd' két hétig várta alsó csésze a bizonytalan lelkűt, felső viszont nemigen foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, ő még egy pincebolt vitrinjébe zárva is is jól érezte magát, mert lekötötte az olykor igencsak rövid csészelét élvezete. Alsó meg egyre csak a bejárat alatti lépcsőt bámulta, lévén hogy az ajtóig már nem terjedt a világ, amit csészeszemeivel belátott. Aztán egy nappal azután, hogy a zöld bőrkesztyű beköltözött az egyszemélyes zsibvásárba, egy kispénzű színésznő kezéről hanyagul beleheverve a kassza előtti kosárba, a bizonytalannak megint találkája akadt a bolt környékén. Most azonban ráérősen, nyugodtan szemlélődött, látszott rajta, hogy véletlenül jóval korábban érkezett, vagy szándékosan lopott magának egy bő fél órát, hogy a gardróbcirkuszt- ahogy magában nevezte- jobban megnézze. Némi gondolkozás után, egy nagy, kék selyemkimonó mellett állva végre ránézett a zöld csészékre.
- Ki lehet őket venni?
- Ők a kedvenceim - válaszolt a hölgy, és már nyúlt is a felső csésze után. Alsó csésze kicsit sértődötten vette tudomásul, hogy itt neki megint nem terem babér, de azért csak peckesen kihúzta magát a sárga porcelánkutya mellett. Tetszett neki ez a kis bizonytalankodó. - Eredeti meisseni - mondta a tulajdonosnő, mintha csak az alsó csésze súgta volna meg neki, hogy ezzel varázsszavakat szór a bizonytalan fejére, de legalábbis feltételezte, hogy amaz tudja, miről híres a kis németszász városka.
- Honnan lehet azt tudni, hogy eredeti egy porcelán?- szolgált rá a látogató a nevére, de inkább érdeklődve, mintsem hitetlenkedve fordult a nő felé. Látszott rajta, bízik a szavában, mintha a sokféle portékával sokféle tudás is járna...
- Fordítsa a fény felé, és nézzen át rajta! Az igazi finom porcelán olyan vékony, hogy átsüt rajta a nap! - azzal a pincebolt egyetlen természetes fényforrása felé, a bejárat lépcsőjéhez fordult. Kezéből távcsövet formált, a lencse helyén a büszkén feszítő felső csészével, és belenézett. Felső csésze már a fotográfus előtt tudta ezt, a születésnapján rajta keresztül nézegette az első tavaszi sugarakat az asszony. Alsó csésze pedig olyan feszes vigyázzba vágta magát, hogy tartása nemhogy elbírta, hanem egyenesen megkívánta a dupla csészealjat.
- Mindig ketten jönnek? - kérdezte a bizonytalan, aki itt megértett valamit a csészesorsokból.
- Mindig. A három még értéktelen, de amíg már csak kettő van, jobban vigyáznak rájuk. Inkább párban adják oda, csak ne maradjon egyik se magára.
- Tudja, milyen ritka a zöld színű?
- Csak a kékről tudtam, hogy régen a legbecsesebb darabnak számított. Talán még Kínából érkeztek az elsők..
- Sose láttam zöldet. Elviszem őket..? - és azzal mindenféle más zöldek után kutatva legeltetni kezdte a szemét a kicsi bolt áruin, mint aki mindenáron mást akar látni, csak az új kincseit nem, ezzel leplezve bizonytalanságát a szükségességüket és az árukat illetően. Zöld kesztyű ezzel szemben határozott és rugalmas lelkületű volt, hátán kis masnival kéredzkedett a bizonytalan vásárló fehér kacsójára.
Én már maradok, gondolta a kesztyű- nem élet az élet egy zöld bőrkesztyű nélkül, gondolta a fehér kacsó.
Aznap a lány még megmutatta kincseit az idős pszichiáternek, aki az ablak alá pakolta a csészéket, míg a lány félelmeiről beszélgettek. A pszichiáternő nem félt, viszont azt sem tudta, hogy az igazi porcelán áttetsző, mint a fátyol, pedig élt egy távoli rokona párizsban, akinek a lánya egy félig agg porcelánfestőhöz ment feleségül. Sosem látta azt a nőt, de finom, törékeny teremtésnek képzelte...
A lány fájó szívvel pakolta el a csészéit,  miután elbúcsúztak egymástól. Talán ott is hagyta volna a lakásrendelőben, ha nem jutott volna eszébe a kis kávézó, ahol ezekből fogja meginni a bolt első kávéját, és soha nem adja majd el őket, pedig minden más a gazdáját keresi majd a kis, süteményillatú üzletben.
A lány megbizonyosodott arról, hogy jó helyen jár, amikor a nappali ablakába tett csészéken átsütött a ritka szigetországi nap, az ócska óra még nem ütötte el az ötöt, és rajtuk kívül mindenki más teát ivott ebben az időpontban. Abban is biztos volt, hogy a csészék társadalmában sokat látott, tapasztalt egyénnek számítanak alsó és felső, de arra már nem vett volna mérget, hogy a nagyváros minden egyes lakója értékelné a csészék tapasztalatait. Ezért nekilátott nyílt fülű hallgatóságot keresni, mert a történetekről viszont egész mást gondolt a lány. Tudta, hogy mindenkinek van, és hogy mindenről lehet mondani egyet...