Ágoston véletlenül, pontosabban balszerencsének köszönhetően vetődött a kávézómba, amikor az egyik lakótársam a Magyar Konzulátusra igyekezett, hogy az útlevelét megújítsa.
- Te magyarul beszélsz, légyszíves, segíts rajtam- szólt az idegen, jól öltözött férfi, akit a lakótárs, a jó erős hazai bizalmatlanságtól vezérelve először alaposan szemügyre vett. Nem volt borostás, tiszta ruhát, jó minőségű dzsekit és cipőt, és egy válltáskát viselt a férfi, aki elmondta, előző nap érkezett Londonba, egy újsághirdetésre. - Amikor a reptéren találkoztam a férfival, aki a hirdetést feadta, elkérte a pénzt a lakbérre, és udvariasan kinyitotta a csomagtartót, hogy be tudjak pakolni. Aztán kisorolt a kocsival, hogy be tudjak szállni, de eltűnt a szemem elől a csomagjaimmal, mindennel együtt. Most itt várok a követség előtt, hogy ideadják az ideiglenes útlevelem, de azt a jogszabályok szerint csak akkor kapom meg, ha bemutatom a hazaútra szóló jegyemet. Minden pénzem a táskámban volt, és nemhogy jegyre, de ennivalóra sem maradt. Hajléktalanszállóra akartak küldeni, de akkor inkább az utca. Szerinted mit csináljak?- lakótárs itt kicsit elképedt, kicsit elgondolkozott, kicsit a hazai virtusra gondolt, kicsit megáldotta a magyar leleményeséggel egybefonódott aljasságot, és megadta egy Londonban élő magyar pap számát, hátha az, a jó Isten szabályai szerint majd segít. Adott pár fontot a férfinak, és hazajött. A pap nem került elő, talán az isteni hívószó tette süketté a telefonja csörgésére, nem tudni. Itthon eldöntöttük, segíteni fogunk, és bár akadtak ellenzői is az akciónak, végül hárman útnak indultunk, hogy vigyünk Ágostonnak ennivalót, egy kis pénzt és a magyar (vagy csak emberi?) természet ellenpéldáját. A férfi a megbeszéltek szerint a Victoria station-nél várt minket, és elmondta, hogy ha megmagyarázza, mi történt vele, az angol kapuőrök többnyire leengedik a metróba. Mi pedig kérdeztük, mindenről, megdöbbenve.- Otthonról felhívtam a hirdetésben talált számot, ahol egy kiváló modorú férfi tájékoztatott, hogy munkaközvetítéssel foglalkozik. Nem kér érte díjat előre, mert az törvénytelen, viszont van kiadó szobájuk, amit ki kellene vennem. Ha egy hónapot előre kifizetek, olcsóbban is adják, és mivel a férfi felesége a Job Centre-ben dolgozik, az egy hónap alatt biztosan találok munkát a gyógytornász végzettségemmel.- itt a férfi kicsit megállt a mesélésben, mélyet lélegzett, majd folytatta- Lefordíttattam a diplomámat, a magyar referenciámat is a kórházból, ahol lehúztam jó sok évet. Most összevonták, és én nem tudtam vállalni a beteg édesanyám mellől a napi 100 kilométeres utazást oda, ahová átvettek volna. Inkább kölcsönkértem félmillió forintot, és nekivágtam Londonnak, mert úgy gondoltam, az itteni keresetemből futja majd egy gondozóra is, és nekem is új életet kell kezdenem. Meghalt a feleségem, azóta nem jó otthon.- mi, emberi történetekre éhesen, kicsit kukkoló módjára körbeálltuk Ágostont, és szájtátva hallgattuk. Ez ám a valóságsó!.- A laptoptáskámban volt a pénz, azt is betettem a csomagtartóba, ahogy az irataimat, a fényképezőgépemet és az összes ruhámat. Pár perc múlva hívtam a férfit, aki akkor még felvette a telefont, és amikor számon kértem, hogy hol van, ennyit mondott: Így jártál öreg! - Ágoston, akinek elmondása szerint mindössze két font maradt a zsebében, itt abbahagyta a mesélést, nem is nagyon volt mit mondania, mi pedig tanakodni kezdtünk, mit csináljunk, hiszen az utcán nem maradhat. A többi lakótárs nem kívánta befogadni a férfit, még pár napra sem, a konyha kanapéjára sem, úgyhogy egyikőnk elment megtudni, hol van a legközelebbi kórház, ahol valami ürüggyel eltölthet pár órát éjszakánként. Hogy hazajegyre valója honnan lesz, arról fogalmunk se volt, húzódoztunk készpénzt adni egy idegennek. Igen, bizalmatlanok is voltunk, meg csórók is mostanában. Ágostont a Victoriánál hagytuk, mi pedig magunk elé meredve hazaindultunk. Aznap éjjel többször hívott minket, megköszönte a sült csirkét, a rizst és a csokoládét, majd elmondta, hogy elesett, és agyrázkódással kórházba került. Másnap reggel beszámolt róla, hogy stroke gyanújával máshová szállították, ahol mégiscsak kiderült, agyrázkódása van. Sajnáltuk szerencsétlent, de örültünk, hogy a kórházban legalább kap ellátást, ő meg mi zöldséges rizsünkről álmodozott, de azért örült, hogy a jóságunknak és a főzési szokásainknak köszönhetően a maradék három fontja megmaradt. Másnapra egy hozzánk közelebb eső pályaudvarra beszéltünk meg találkozót, feltéve, hogy el tud jönni, mert munka után, egy találka előtt csak odáig tudtam elloholni, hogy vigyek neki ennivalót. A kórházból szerencsére máris kiengedték, mondta, és nagyon éhes, úgyhogy el tud. A megbeszélt időpont előtt öt perccel értem az állomásra, és megláttam Ágostont, ahogy a Tesco felé sétál. (Ezek szerint megint gond nélkül metrózott, valóban jó szándékúak a tube alkalmazottai, hiszen aki járt már a föld alatt Londonban, az tudja, a bliccelés szinte kizárt. Rengeteg jó szándék és megértés, meg persze jó angol szükségeltetik, hogy valaki a történetét elmesélve keresztül-kasul utazgassa Londont) Szerencse, gondoltam, én is a Tesco-ba megyek, az otthonról kicsit szűkösen maradt ételt kipótolandó némi csokoládéval és süteménnyel- az tápláló is, és elálló is, ki tudja, meddig kell beosztania. Ágoston bement a Tesco-ba, én meg kicsi gyomortájéki bizsergéssel utána, és a bejáratnál már tudtam, nem fogok ráköszönni, inkább mint valami kutya, aki szagott fogott, követem a megérzésem. Bementem a boltba, és a polcok közötti folyosó végén láttam, hogy beáll a kasszához, kezében egy öt vagy tízfontos bankjegy, és kér valamit a pult mögötti polcról. Talán kéregetett, gondoltam, vettem szendvicset, csokiskekszet és süteményt, és utána mentem. Addigra eltűnt szem elől, de ahogy megkerültem a pályaudvar épületét, megláttam, hogy az út másik oldalán áll, és a zsebéből épp egy cigarettát húz elő. Meglátott, de azt nem, hogy őt figyelem, és gyorsan visszadugta a cigit a zsebébe, mint aki épp csak sétálgat ott. Én nagyot nyelve átmentem a zebrán, és odaléptem hozzá. - Köszönöm, hogy eljött, ma elindulok Dover-be, és ha átjutottam a kontinensre, hazastoppolok! - mondta borostásan vigyorogva, azzal elvette a szatyrot, és belenézett. -A Tesco-ban vettem, és láttam, hogy bent van, de nem értem utol- mondtam én, mire zavarba jött, és miután félbahagyott egy 'vennem kellett..' kezdetű mondatot, gyorsan az esti indulásról kezdett beszélni.
Este még jött tőle egy sms, hogy útban van a kikötőváros felé. - Ezek szerint fel tudott kéredzkedni a vonatra- örült meg egy lakótársunk, akit azért hívott fel délután Ágoston, hogy a lakótárs telefonon keresztül segítsen elmondani a történteket a vonat biztonsági őreinek, mert ő nem beszél angolul...
Kicsit megnyugodtunk, hogy hazajut, bár a holmija és a pénze, amivel kijött ide, sosem lesz meg, otthon viszont várja a munkanélküliség és a félmilliós adósság. Mi adtunk, amennyit éppen tudtunk, de a jövőre nézve felajánlottuk, hogy ha mégis szerencsét próbálna itt, abban is szívesen segítünk neki. Nem kérte. Lehet, bennünk sem bízott a lopás után, és lehet, hogy mások is megsegítették őt pár fonttal. Minden lehetséges. Az is, hogy egy ember a másikat kicsalja egy idegen országba, elvegye minden pénzét és iratát, és magára hagyja. Meg az is, hogy te, Ágoston, hazudtál nekünk. A pénzedről, a balesetedről, és az angol tudásodról is. És ha minden lehetséges, akkor ez is, de számomra mégis azzal váltál gyanússá, hogy eldugtad előlem azt a cigarettát, amit lehet (?), hogy alamizsnából vettél...
Most ezen elmélkedem egy kávé fölött, és azon, hogy igazuk van -e azoknak a magyaroknak, akik senkiben, - de leginkább saját honfitársaikban- sem bíznak, ezért sosem segítenek a bajba jutottakon..? Mert az, hogy én segítek, nem kérdéses, de még ezzel együtt sem tisztem megítélni annak az életútját, aki rászorul a segítségre. Nem sajnálom azt sem, amit adtam. Csak azt, hogy gyanúba keveredtél Ágoston.
- Te magyarul beszélsz, légyszíves, segíts rajtam- szólt az idegen, jól öltözött férfi, akit a lakótárs, a jó erős hazai bizalmatlanságtól vezérelve először alaposan szemügyre vett. Nem volt borostás, tiszta ruhát, jó minőségű dzsekit és cipőt, és egy válltáskát viselt a férfi, aki elmondta, előző nap érkezett Londonba, egy újsághirdetésre. - Amikor a reptéren találkoztam a férfival, aki a hirdetést feadta, elkérte a pénzt a lakbérre, és udvariasan kinyitotta a csomagtartót, hogy be tudjak pakolni. Aztán kisorolt a kocsival, hogy be tudjak szállni, de eltűnt a szemem elől a csomagjaimmal, mindennel együtt. Most itt várok a követség előtt, hogy ideadják az ideiglenes útlevelem, de azt a jogszabályok szerint csak akkor kapom meg, ha bemutatom a hazaútra szóló jegyemet. Minden pénzem a táskámban volt, és nemhogy jegyre, de ennivalóra sem maradt. Hajléktalanszállóra akartak küldeni, de akkor inkább az utca. Szerinted mit csináljak?- lakótárs itt kicsit elképedt, kicsit elgondolkozott, kicsit a hazai virtusra gondolt, kicsit megáldotta a magyar leleményeséggel egybefonódott aljasságot, és megadta egy Londonban élő magyar pap számát, hátha az, a jó Isten szabályai szerint majd segít. Adott pár fontot a férfinak, és hazajött. A pap nem került elő, talán az isteni hívószó tette süketté a telefonja csörgésére, nem tudni. Itthon eldöntöttük, segíteni fogunk, és bár akadtak ellenzői is az akciónak, végül hárman útnak indultunk, hogy vigyünk Ágostonnak ennivalót, egy kis pénzt és a magyar (vagy csak emberi?) természet ellenpéldáját. A férfi a megbeszéltek szerint a Victoria station-nél várt minket, és elmondta, hogy ha megmagyarázza, mi történt vele, az angol kapuőrök többnyire leengedik a metróba. Mi pedig kérdeztük, mindenről, megdöbbenve.- Otthonról felhívtam a hirdetésben talált számot, ahol egy kiváló modorú férfi tájékoztatott, hogy munkaközvetítéssel foglalkozik. Nem kér érte díjat előre, mert az törvénytelen, viszont van kiadó szobájuk, amit ki kellene vennem. Ha egy hónapot előre kifizetek, olcsóbban is adják, és mivel a férfi felesége a Job Centre-ben dolgozik, az egy hónap alatt biztosan találok munkát a gyógytornász végzettségemmel.- itt a férfi kicsit megállt a mesélésben, mélyet lélegzett, majd folytatta- Lefordíttattam a diplomámat, a magyar referenciámat is a kórházból, ahol lehúztam jó sok évet. Most összevonták, és én nem tudtam vállalni a beteg édesanyám mellől a napi 100 kilométeres utazást oda, ahová átvettek volna. Inkább kölcsönkértem félmillió forintot, és nekivágtam Londonnak, mert úgy gondoltam, az itteni keresetemből futja majd egy gondozóra is, és nekem is új életet kell kezdenem. Meghalt a feleségem, azóta nem jó otthon.- mi, emberi történetekre éhesen, kicsit kukkoló módjára körbeálltuk Ágostont, és szájtátva hallgattuk. Ez ám a valóságsó!.- A laptoptáskámban volt a pénz, azt is betettem a csomagtartóba, ahogy az irataimat, a fényképezőgépemet és az összes ruhámat. Pár perc múlva hívtam a férfit, aki akkor még felvette a telefont, és amikor számon kértem, hogy hol van, ennyit mondott: Így jártál öreg! - Ágoston, akinek elmondása szerint mindössze két font maradt a zsebében, itt abbahagyta a mesélést, nem is nagyon volt mit mondania, mi pedig tanakodni kezdtünk, mit csináljunk, hiszen az utcán nem maradhat. A többi lakótárs nem kívánta befogadni a férfit, még pár napra sem, a konyha kanapéjára sem, úgyhogy egyikőnk elment megtudni, hol van a legközelebbi kórház, ahol valami ürüggyel eltölthet pár órát éjszakánként. Hogy hazajegyre valója honnan lesz, arról fogalmunk se volt, húzódoztunk készpénzt adni egy idegennek. Igen, bizalmatlanok is voltunk, meg csórók is mostanában. Ágostont a Victoriánál hagytuk, mi pedig magunk elé meredve hazaindultunk. Aznap éjjel többször hívott minket, megköszönte a sült csirkét, a rizst és a csokoládét, majd elmondta, hogy elesett, és agyrázkódással kórházba került. Másnap reggel beszámolt róla, hogy stroke gyanújával máshová szállították, ahol mégiscsak kiderült, agyrázkódása van. Sajnáltuk szerencsétlent, de örültünk, hogy a kórházban legalább kap ellátást, ő meg mi zöldséges rizsünkről álmodozott, de azért örült, hogy a jóságunknak és a főzési szokásainknak köszönhetően a maradék három fontja megmaradt. Másnapra egy hozzánk közelebb eső pályaudvarra beszéltünk meg találkozót, feltéve, hogy el tud jönni, mert munka után, egy találka előtt csak odáig tudtam elloholni, hogy vigyek neki ennivalót. A kórházból szerencsére máris kiengedték, mondta, és nagyon éhes, úgyhogy el tud. A megbeszélt időpont előtt öt perccel értem az állomásra, és megláttam Ágostont, ahogy a Tesco felé sétál. (Ezek szerint megint gond nélkül metrózott, valóban jó szándékúak a tube alkalmazottai, hiszen aki járt már a föld alatt Londonban, az tudja, a bliccelés szinte kizárt. Rengeteg jó szándék és megértés, meg persze jó angol szükségeltetik, hogy valaki a történetét elmesélve keresztül-kasul utazgassa Londont) Szerencse, gondoltam, én is a Tesco-ba megyek, az otthonról kicsit szűkösen maradt ételt kipótolandó némi csokoládéval és süteménnyel- az tápláló is, és elálló is, ki tudja, meddig kell beosztania. Ágoston bement a Tesco-ba, én meg kicsi gyomortájéki bizsergéssel utána, és a bejáratnál már tudtam, nem fogok ráköszönni, inkább mint valami kutya, aki szagott fogott, követem a megérzésem. Bementem a boltba, és a polcok közötti folyosó végén láttam, hogy beáll a kasszához, kezében egy öt vagy tízfontos bankjegy, és kér valamit a pult mögötti polcról. Talán kéregetett, gondoltam, vettem szendvicset, csokiskekszet és süteményt, és utána mentem. Addigra eltűnt szem elől, de ahogy megkerültem a pályaudvar épületét, megláttam, hogy az út másik oldalán áll, és a zsebéből épp egy cigarettát húz elő. Meglátott, de azt nem, hogy őt figyelem, és gyorsan visszadugta a cigit a zsebébe, mint aki épp csak sétálgat ott. Én nagyot nyelve átmentem a zebrán, és odaléptem hozzá. - Köszönöm, hogy eljött, ma elindulok Dover-be, és ha átjutottam a kontinensre, hazastoppolok! - mondta borostásan vigyorogva, azzal elvette a szatyrot, és belenézett. -A Tesco-ban vettem, és láttam, hogy bent van, de nem értem utol- mondtam én, mire zavarba jött, és miután félbahagyott egy 'vennem kellett..' kezdetű mondatot, gyorsan az esti indulásról kezdett beszélni.
Este még jött tőle egy sms, hogy útban van a kikötőváros felé. - Ezek szerint fel tudott kéredzkedni a vonatra- örült meg egy lakótársunk, akit azért hívott fel délután Ágoston, hogy a lakótárs telefonon keresztül segítsen elmondani a történteket a vonat biztonsági őreinek, mert ő nem beszél angolul...
Kicsit megnyugodtunk, hogy hazajut, bár a holmija és a pénze, amivel kijött ide, sosem lesz meg, otthon viszont várja a munkanélküliség és a félmilliós adósság. Mi adtunk, amennyit éppen tudtunk, de a jövőre nézve felajánlottuk, hogy ha mégis szerencsét próbálna itt, abban is szívesen segítünk neki. Nem kérte. Lehet, bennünk sem bízott a lopás után, és lehet, hogy mások is megsegítették őt pár fonttal. Minden lehetséges. Az is, hogy egy ember a másikat kicsalja egy idegen országba, elvegye minden pénzét és iratát, és magára hagyja. Meg az is, hogy te, Ágoston, hazudtál nekünk. A pénzedről, a balesetedről, és az angol tudásodról is. És ha minden lehetséges, akkor ez is, de számomra mégis azzal váltál gyanússá, hogy eldugtad előlem azt a cigarettát, amit lehet (?), hogy alamizsnából vettél...
Most ezen elmélkedem egy kávé fölött, és azon, hogy igazuk van -e azoknak a magyaroknak, akik senkiben, - de leginkább saját honfitársaikban- sem bíznak, ezért sosem segítenek a bajba jutottakon..? Mert az, hogy én segítek, nem kérdéses, de még ezzel együtt sem tisztem megítélni annak az életútját, aki rászorul a segítségre. Nem sajnálom azt sem, amit adtam. Csak azt, hogy gyanúba keveredtél Ágoston.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése