Néhány hónapja tudom már, hogy az egyik nagy forgalmú metróalagút kicsempézett oldalfolyosójában egy szerb férfi játszik az egyik kanyarulatban, hosszan, sírósan, tangóharmonikán. Olcsó, egyforma kerámiával van itt borítva az egész járat, mind hosszúak és kanyarognak, és talán ezért olyan különleges az akusztikája ennek a megállónak, hogy minden hang messzire hallatszik. Befurakszik a metrókocsiba is, ha nem szállok le, akkor is mindig próbálom kiszűrni a tömeg zajából, játszik -e a férfi? Legtöbbször játszik, és meg sem kell erőltetnem a fülemet, mert úgy képzelem, az emberek feje fölött ér a peronhoz a nóta, hogy a nyíló vonatajtókon bekéredzkedve hamar átírja az otromba rohanást. Magyar és szerb népdalokat, jól ismert táncdalokat és sanzonokat ad elő a férfi, többször kísérte zene az átszállásom, és ezt sem mondja el sokunk magáról, pedig így történik. A férfi úgy ül ott, mint egy emlékmű, olajos a bőre, és úgy sír a harmonikája, hogy kiráz a hideg, ha arra a panaszos hangra gondolok. Mintha harcolna, hadakozna, mintha ölni akarna, pedig csak néhány penny, néha egy-egy font hulla alá, fejek soha.
Először azt hittem, hogy a szomorkás angliai érzéseim játszanak velem, de rájöttem, hogy valóban így zenélhet az, aki egy hangba beleöli a bánatát. Más meg táncot lejt rá, de ez már csak az én képzeletem szüleménye, pedig a pár, akit megfigyeltem, nagyon is valódi.
A férfi ugyan próbált ellenállni a sietős tömegnek, tartani szemben a fehér hajú kedvesét, de ahogy szólt a zene, folyton oda, a hang irányába kellett fordítania fejét. Míg a kijárat a másik oldalon nyílt, és ha felülkerekedett a józan ész, arra is figyelni próbált, hogy hová tartanak valójában.
Talán az unokájukat látogatták a nyüzsgő belvárosi negyedben, talán a régi, kikönyökölt asztalokat, amik olyan nagyon vonzóak voltak akkor, és olyan nagyon könnyű elhinni most, hogy ugyanolyan lesz odaülni..
A tweedblézeres idős hölgy, kesztyűs-brossos tünemény, követve a társa tekintetét, először a zene felé fordult. Majd látva, hogy a másik hirtelen elcsapja a fejét, hát ő is próbálta kifürkészni, hogyan is jutnak ki az alagútból, fel a fényre, ahol vagy asztalok, vagy unokák várják már türelmetlenül. A tömeg pedig egyre csak lökdösi őket, meg-meginognak, nagyon idősek már, csak egymásba kapaszkodnak, ahogy hullámba sodorja őket a többi utas.
Kicsit távolabbról, ahonnan én már hallottam a zenét, de még nem éreztem a többiek erejét, látszott, ahogy a törékeny pár olykor tétován kilép jobbra, majd a másik irányba néz, bal láb következik, de jobbra indul a tekintet, mintha csak egy jól begyakorolt koreográfiát táncolnának, olyat, amit akkor régen, még frissen, divatosan, a fényesre törölt asztalok mellett lehetett táncolni.
Míg szólt a zene, a tömeg már fogyatkozott, ők megálltak, majd a sok felszabadult térben kifordulva egymásba karoltak, és kissé meghajolva, nyugodt, elegáns léptekkel elindultak felfelé. Még hosszan, panaszosan nyúlt utánuk a dallam, de vissza sem néztek, mint akik máris elfelejtették, hogy ott, lent hagytak valamit.
