Nézőművészeti Főiskola

Nézőművészeti Főiskola

Már hetedik éve fut teltházzal Tasnádi István kortárs drámája, a Nézőművészeti Főiskola vendégjátékként a Centrál Színházban. Sokadik alkalommal is vicces, elgondolkodtató és aktuális, ezért merem saját élmény alapján nektek is ajánlani.

A Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Katona László nevével fémjelzett előadás a jövőben játszódik. A színházak már bezártak, mert azokat kényelmetlennek találták a nézők, és képtelenek voltak befogadni a műveket. Egy ideig még próbálták jólérezni magukat, néha ettek, bekiabáltak és dobáltak, ám egyszer a színészek visszaszóltak, és ez hatalmas konfliktusokhoz vezetett. Robbantások és lincselések kísérték a fogyatkozó előadásokat, mígnem az utolsó teátrum is végleg behúzta a függönyt.

Három év elteltével a Kultuszminisztérium létrehoz egy oktatási intézményt, mely hivatott egy olyan jogosítvány kiadására, ami igazolja, hogy a tanításon résztvevő alkalmas a színházban megélt szellemi és fizikai terhek elviselésére. A néző tanulóként csöppen ebbe az abszurd, olykor groteszkbe átcsapó képzési folyamatba, amiben megismerheti a hatalom aziránti szándékát, hogy gondolni és érezni tanítsák.

A Scherer alakította fontoskodó tanárember, Vancsók Márió figurája mindenki számára ismert, legalább egyszer életünk során találkoztunk olyan oktatóval, aki elhitte, hogy még a nap is az ő tárgyáért süt ki reggel. Túláradó személyiségének vonásai kiegészülnek a színházhoz kötődő hurráoptimizmusával, amit nem mulaszt el minden lélegzetvételnél megosztani a nézővel, és dicsérni a deszkák közé szorult drága port.

Színházi Lacika- Katona László-, sokat sejtető nevéhez hűen a nézőtér hatodik sorában született, a debilség minden válfaját felvonultatva mutatja be a színházba szorult ember tragédiáját, aki a darabokból ismert életről ugyan mindent tud, de soha senki nem kérdezi meg. Illetve akkor igen, amikor szemléltetni kell a kínosat, kötelezőt, ostobát.

A mellőzött, alkoholistává lett színész, Szagolnyák Imre alakja szintén telitalálat. Mucsi Zoltánnak elhisszük, hogy az előadás végén ledob még két felest a kocsmában, majd hazatérvén belefúrja kopaszodó fejét az egyetlen enyhet adó asszonyi ölbe. Szürke öltönye és középszerű megjelenése a tipikus vesztesé, ő a jobb időket és nagyobb sikereket megélt, folyamatosan a múlt után áhítozó bumfordi karakter.

A színpad díszlete kimerül egy táblában, három színházi székben, és a Vancsók tanárúr által épített nézőösztönző és ellenőrző szerkezetekben, ám a három játék teljesen betölti a teret, így emiatt nincs hiányérzetünk. A zene nem túl gyakori vendég a rögtönzött tanteremben, de amikor nagyritkán felcsendül, nagyot szól Árkosi Szabolcs munkája.

A színdarab egyfajta kettősséggel bír, egyszerre feszült és felszabadítóan komikus. Árkosi Árpád rendezésének fordulatai az unalmas tanórát bomlasztják ámokfutássá, és a bejárt pálya végén jó eséllyel megyünk át a főiskolai vizsgán, vagyis részesülünk a végletesen kiéleződött helyzetet felváltó, röhögő katarzisban.
Ugyanakkor, befészkeli magát a fejünkbe a gondolat arról, hogy milyen magaslatokba lehet emelni a semmit, hogy bornírt dolog tanítani az ösztönöst, és hogy mesterkéltté és humortalanná válhat az élvezet, ha valaki megpróbálja megmondani, mit is kellene éreznünk és gondolnunk közben.

Tasnádi drámája kortárs, de örökérvényű: Sem a magaskultúra elefánttornyában csücsülő sértődött művészember, sem a vezetés által patronált iparos nem alkalmas arra, hogy a kockába szorított fejekbe erőszakkal gondolatokat verjen, és az elkapott tökű nézőből őszinte nevetést csaljon ki. Alkalmas viszont rá a tehetség és a gondolat szabadsága, a feltett kérdés és a meghallott válasz.

Mert jó, hogyha az elénk tartott görbe tükörbe nézve ki merjük nevetni magunkat, de kell, hogy megmaradjon a lehetőség arra, hogy másokat is kinevessünk.