Nézőművészeti Főiskola

Nézőművészeti Főiskola

Már hetedik éve fut teltházzal Tasnádi István kortárs drámája, a Nézőművészeti Főiskola vendégjátékként a Centrál Színházban. Sokadik alkalommal is vicces, elgondolkodtató és aktuális, ezért merem saját élmény alapján nektek is ajánlani.

A Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Katona László nevével fémjelzett előadás a jövőben játszódik. A színházak már bezártak, mert azokat kényelmetlennek találták a nézők, és képtelenek voltak befogadni a műveket. Egy ideig még próbálták jólérezni magukat, néha ettek, bekiabáltak és dobáltak, ám egyszer a színészek visszaszóltak, és ez hatalmas konfliktusokhoz vezetett. Robbantások és lincselések kísérték a fogyatkozó előadásokat, mígnem az utolsó teátrum is végleg behúzta a függönyt.

Három év elteltével a Kultuszminisztérium létrehoz egy oktatási intézményt, mely hivatott egy olyan jogosítvány kiadására, ami igazolja, hogy a tanításon résztvevő alkalmas a színházban megélt szellemi és fizikai terhek elviselésére. A néző tanulóként csöppen ebbe az abszurd, olykor groteszkbe átcsapó képzési folyamatba, amiben megismerheti a hatalom aziránti szándékát, hogy gondolni és érezni tanítsák.

A Scherer alakította fontoskodó tanárember, Vancsók Márió figurája mindenki számára ismert, legalább egyszer életünk során találkoztunk olyan oktatóval, aki elhitte, hogy még a nap is az ő tárgyáért süt ki reggel. Túláradó személyiségének vonásai kiegészülnek a színházhoz kötődő hurráoptimizmusával, amit nem mulaszt el minden lélegzetvételnél megosztani a nézővel, és dicsérni a deszkák közé szorult drága port.

Színházi Lacika- Katona László-, sokat sejtető nevéhez hűen a nézőtér hatodik sorában született, a debilség minden válfaját felvonultatva mutatja be a színházba szorult ember tragédiáját, aki a darabokból ismert életről ugyan mindent tud, de soha senki nem kérdezi meg. Illetve akkor igen, amikor szemléltetni kell a kínosat, kötelezőt, ostobát.

A mellőzött, alkoholistává lett színész, Szagolnyák Imre alakja szintén telitalálat. Mucsi Zoltánnak elhisszük, hogy az előadás végén ledob még két felest a kocsmában, majd hazatérvén belefúrja kopaszodó fejét az egyetlen enyhet adó asszonyi ölbe. Szürke öltönye és középszerű megjelenése a tipikus vesztesé, ő a jobb időket és nagyobb sikereket megélt, folyamatosan a múlt után áhítozó bumfordi karakter.

A színpad díszlete kimerül egy táblában, három színházi székben, és a Vancsók tanárúr által épített nézőösztönző és ellenőrző szerkezetekben, ám a három játék teljesen betölti a teret, így emiatt nincs hiányérzetünk. A zene nem túl gyakori vendég a rögtönzött tanteremben, de amikor nagyritkán felcsendül, nagyot szól Árkosi Szabolcs munkája.

A színdarab egyfajta kettősséggel bír, egyszerre feszült és felszabadítóan komikus. Árkosi Árpád rendezésének fordulatai az unalmas tanórát bomlasztják ámokfutássá, és a bejárt pálya végén jó eséllyel megyünk át a főiskolai vizsgán, vagyis részesülünk a végletesen kiéleződött helyzetet felváltó, röhögő katarzisban.
Ugyanakkor, befészkeli magát a fejünkbe a gondolat arról, hogy milyen magaslatokba lehet emelni a semmit, hogy bornírt dolog tanítani az ösztönöst, és hogy mesterkéltté és humortalanná válhat az élvezet, ha valaki megpróbálja megmondani, mit is kellene éreznünk és gondolnunk közben.

Tasnádi drámája kortárs, de örökérvényű: Sem a magaskultúra elefánttornyában csücsülő sértődött művészember, sem a vezetés által patronált iparos nem alkalmas arra, hogy a kockába szorított fejekbe erőszakkal gondolatokat verjen, és az elkapott tökű nézőből őszinte nevetést csaljon ki. Alkalmas viszont rá a tehetség és a gondolat szabadsága, a feltett kérdés és a meghallott válasz.

Mert jó, hogyha az elénk tartott görbe tükörbe nézve ki merjük nevetni magunkat, de kell, hogy megmaradjon a lehetőség arra, hogy másokat is kinevessünk.

tangó a metróban

Néhány hónapja tudom már, hogy az egyik nagy forgalmú metróalagút kicsempézett oldalfolyosójában egy szerb férfi játszik az egyik kanyarulatban, hosszan, sírósan, tangóharmonikán. Olcsó, egyforma kerámiával van itt borítva az egész járat, mind hosszúak és kanyarognak, és talán ezért olyan különleges az akusztikája ennek a megállónak, hogy minden hang messzire hallatszik. Befurakszik a metrókocsiba is, ha nem szállok le, akkor is mindig próbálom kiszűrni a tömeg zajából, játszik -e a férfi? Legtöbbször játszik, és meg sem kell erőltetnem a fülemet, mert úgy képzelem, az emberek feje fölött ér a peronhoz a nóta, hogy a nyíló vonatajtókon bekéredzkedve hamar átírja az otromba rohanást. Magyar és szerb népdalokat, jól ismert táncdalokat és sanzonokat ad elő a férfi, többször kísérte zene az átszállásom, és ezt sem mondja el sokunk magáról, pedig így történik. A férfi úgy ül ott, mint egy emlékmű, olajos a bőre, és úgy sír a harmonikája, hogy kiráz a hideg, ha arra a panaszos hangra gondolok. Mintha harcolna, hadakozna, mintha ölni akarna, pedig csak néhány penny, néha egy-egy font hulla alá, fejek soha. 
Először azt hittem, hogy a szomorkás angliai érzéseim játszanak velem, de rájöttem, hogy valóban így zenélhet az, aki egy hangba beleöli a bánatát. Más meg táncot lejt rá, de ez már csak az én képzeletem szüleménye, pedig a pár, akit megfigyeltem, nagyon is valódi. 
A férfi ugyan próbált ellenállni a sietős tömegnek, tartani szemben a fehér hajú kedvesét, de ahogy szólt a zene, folyton oda, a hang irányába kellett fordítania fejét. Míg a kijárat a másik oldalon nyílt, és ha felülkerekedett a józan ész, arra is figyelni próbált, hogy hová tartanak valójában. 
Talán az unokájukat látogatták a nyüzsgő belvárosi negyedben, talán a régi, kikönyökölt asztalokat, amik olyan nagyon vonzóak voltak akkor, és olyan nagyon könnyű elhinni most, hogy ugyanolyan lesz odaülni..
 A tweedblézeres idős hölgy, kesztyűs-brossos tünemény, követve a társa tekintetét, először a zene felé fordult. Majd látva, hogy a másik hirtelen elcsapja a fejét, hát ő is próbálta kifürkészni, hogyan is jutnak ki az alagútból, fel a fényre, ahol vagy asztalok, vagy unokák várják már türelmetlenül. A tömeg pedig egyre csak lökdösi őket, meg-meginognak, nagyon idősek már, csak egymásba kapaszkodnak, ahogy hullámba sodorja őket a többi utas.
Kicsit távolabbról, ahonnan én már hallottam a zenét, de még nem éreztem a többiek erejét, látszott, ahogy a törékeny pár olykor tétován kilép jobbra, majd a másik irányba néz, bal láb következik, de jobbra indul a tekintet, mintha csak egy jól begyakorolt koreográfiát táncolnának, olyat, amit akkor régen, még frissen, divatosan, a fényesre törölt asztalok mellett lehetett táncolni. 
Míg szólt a zene, a tömeg már fogyatkozott, ők megálltak, majd a sok felszabadult térben kifordulva egymásba karoltak, és kissé meghajolva, nyugodt, elegáns léptekkel elindultak felfelé. Még hosszan, panaszosan nyúlt utánuk a dallam, de vissza sem néztek, mint akik máris elfelejtették, hogy ott, lent hagytak valamit.

Szószövet

Ne kelljen a hátad mögé állva megráznom téged

csak hadd fordítsak egyet a válladon

hadd nézzelek

hogy lássam:  a törés mentén fakad a nevetés

és tekintetem a tanúja

a pillanatnak ami

Megengedi hogy a szavaim tovább kússzanak

hangulattá formálódjanak

keretbe foglaljanak

meg ne határozzanak de feloldozzanak

Mindabban a szépségben, amit adtál

önmaguk maradjanak

ne változzanak

csak gomolyogjanak

Áramoljanak

szememben formáljanak

megragadjanak

megjegyezzenek

megszagoljanak

veled maradjanak

(formálódott 2011 és 2012 tavaszán)

Ma ennyire futja..

... pedig még csak reggel van, de már az ólmos esti tompaság ül a fejemen.

Itt van valami, a tüdőből fújt, lélek mellől szóló, puha és bánatos reményről. Személyesen Wahorn András képzőművésztől, és ettől a muzsikától nem tudok szabadulni. Van olyan, hogy kell egy kis remény, és csak az. Mikor nem tudod, hogy miért, mert akkor látod meg ha beteljesül, és megtaláltatik az, ami most még csak mint remény jegyezhető elő.. valami, ami olyankor is belóg az ablakon, a ködös szürke reggelből, amikor úgy tűnik, minden teljes.. 

Ha igazi tárgya volna, már vágy volna. 

Talán csak be kellene vallani..

http://soundcloud.com/wahorn/the-soft-sad-hope-a-halk

Ha nincs...

Nincs penge
mi mélyebbre vágna

Szárny,
mi forróbb közelbe szállna

Ököl,
mi tompábban ütne

Hang,
mi élesebb lenne

Hideg,

de sikoltva reccsenne

az elme
mert kétfelé esne
de az éjjelnél
feketébb benne

a halál
ami válladra szállna
már nincs lét
ami holtabbá válna

(2010 őszén)

Október

Mint a barom, amit kétszer taglózott

ököl

Tor, minek minden székén a gúny

elnököl

Álltál míg ember állva

meglehet

Csak foszlott bélés cifráz kifordult

széleket

(2010 őszén)

magyarul

Ágoston véletlenül, pontosabban balszerencsének köszönhetően vetődött a kávézómba, amikor az egyik lakótársam a Magyar Konzulátusra igyekezett, hogy az útlevelét megújítsa.

- Te magyarul beszélsz, légyszíves, segíts rajtam- szólt az idegen, jól öltözött férfi, akit a lakótárs, a jó erős hazai bizalmatlanságtól vezérelve először alaposan szemügyre vett. Nem volt borostás, tiszta ruhát, jó minőségű dzsekit és cipőt, és egy válltáskát viselt a férfi, aki elmondta, előző nap érkezett Londonba, egy újsághirdetésre. - Amikor a reptéren találkoztam a férfival, aki a hirdetést feadta, elkérte a pénzt a lakbérre, és udvariasan kinyitotta a csomagtartót, hogy be tudjak pakolni. Aztán kisorolt a kocsival, hogy be tudjak szállni, de eltűnt a szemem elől a csomagjaimmal, mindennel együtt. Most itt várok a követség előtt, hogy ideadják az ideiglenes útlevelem, de azt a jogszabályok szerint csak akkor kapom meg, ha bemutatom a hazaútra szóló jegyemet. Minden pénzem a táskámban volt, és nemhogy jegyre, de ennivalóra sem maradt. Hajléktalanszállóra akartak küldeni, de akkor inkább az utca. Szerinted mit csináljak?- lakótárs itt kicsit elképedt, kicsit elgondolkozott, kicsit a hazai virtusra gondolt, kicsit megáldotta a magyar leleményeséggel egybefonódott aljasságot, és megadta egy Londonban élő magyar pap számát, hátha az, a jó Isten szabályai szerint majd segít. Adott pár fontot a férfinak, és hazajött. A pap nem került elő, talán az isteni hívószó tette süketté a telefonja csörgésére, nem tudni. Itthon eldöntöttük, segíteni fogunk, és bár akadtak ellenzői is az akciónak, végül hárman útnak indultunk, hogy vigyünk Ágostonnak ennivalót, egy kis pénzt és a magyar (vagy csak emberi?) természet ellenpéldáját. A férfi a megbeszéltek szerint a Victoria station-nél várt minket, és elmondta, hogy ha megmagyarázza, mi történt vele, az angol kapuőrök többnyire leengedik a metróba. Mi pedig kérdeztük, mindenről, megdöbbenve.- Otthonról felhívtam a hirdetésben talált számot, ahol egy kiváló modorú férfi tájékoztatott, hogy munkaközvetítéssel foglalkozik. Nem kér érte díjat előre, mert az törvénytelen, viszont van kiadó szobájuk, amit ki kellene vennem. Ha egy hónapot előre kifizetek, olcsóbban is adják, és mivel a férfi felesége a Job Centre-ben dolgozik, az egy hónap alatt biztosan találok munkát a gyógytornász végzettségemmel.- itt a férfi kicsit megállt a mesélésben, mélyet lélegzett, majd folytatta- Lefordíttattam a diplomámat, a magyar referenciámat is a kórházból, ahol lehúztam jó sok évet. Most összevonták, és én nem tudtam vállalni a beteg édesanyám mellől a napi 100 kilométeres utazást oda, ahová átvettek volna. Inkább kölcsönkértem félmillió forintot, és nekivágtam Londonnak, mert úgy gondoltam, az itteni keresetemből futja majd egy gondozóra is, és nekem is új életet kell kezdenem. Meghalt a feleségem, azóta nem jó otthon.- mi, emberi történetekre éhesen, kicsit kukkoló módjára körbeálltuk Ágostont, és szájtátva hallgattuk. Ez ám a valóságsó!.- A laptoptáskámban volt a pénz, azt is betettem a csomagtartóba, ahogy az irataimat, a fényképezőgépemet és az összes ruhámat. Pár perc múlva hívtam a férfit, aki akkor még felvette a telefont, és amikor számon kértem, hogy hol van, ennyit mondott: Így jártál öreg! - Ágoston, akinek elmondása szerint mindössze két font maradt a zsebében, itt abbahagyta a mesélést, nem is nagyon volt mit mondania, mi pedig tanakodni kezdtünk, mit csináljunk, hiszen az utcán nem maradhat. A többi lakótárs nem kívánta befogadni a férfit, még pár napra sem, a konyha kanapéjára sem, úgyhogy egyikőnk elment megtudni, hol van a legközelebbi kórház, ahol valami ürüggyel eltölthet pár órát éjszakánként. Hogy hazajegyre valója honnan lesz, arról fogalmunk se volt, húzódoztunk készpénzt adni egy idegennek. Igen, bizalmatlanok is voltunk, meg csórók is mostanában. Ágostont a Victoriánál hagytuk, mi pedig magunk elé meredve hazaindultunk. Aznap éjjel többször hívott minket, megköszönte a sült csirkét, a rizst és a csokoládét, majd elmondta, hogy elesett, és agyrázkódással kórházba került. Másnap reggel beszámolt róla, hogy stroke gyanújával máshová szállították, ahol mégiscsak kiderült, agyrázkódása van. Sajnáltuk szerencsétlent, de örültünk, hogy a kórházban legalább kap ellátást, ő meg mi zöldséges rizsünkről álmodozott, de azért örült, hogy a jóságunknak és a főzési szokásainknak köszönhetően a maradék három fontja megmaradt. Másnapra egy hozzánk közelebb eső pályaudvarra beszéltünk meg találkozót, feltéve, hogy el tud jönni, mert munka után, egy találka előtt csak odáig tudtam elloholni, hogy vigyek neki ennivalót. A kórházból szerencsére máris kiengedték, mondta, és nagyon éhes, úgyhogy el tud. A megbeszélt időpont előtt öt perccel értem az állomásra, és megláttam Ágostont, ahogy a Tesco felé sétál. (Ezek szerint megint gond nélkül metrózott, valóban jó szándékúak a tube alkalmazottai, hiszen aki járt már a föld alatt Londonban, az tudja, a bliccelés szinte kizárt. Rengeteg jó szándék és megértés, meg persze jó angol szükségeltetik, hogy valaki a történetét elmesélve keresztül-kasul utazgassa Londont) Szerencse, gondoltam, én is a Tesco-ba megyek, az otthonról kicsit szűkösen maradt ételt kipótolandó némi csokoládéval és süteménnyel- az tápláló is, és elálló is, ki tudja, meddig kell beosztania. Ágoston bement a Tesco-ba, én meg kicsi gyomortájéki bizsergéssel utána, és a bejáratnál már tudtam, nem fogok ráköszönni, inkább mint valami kutya, aki szagott fogott, követem a megérzésem. Bementem a boltba, és a polcok közötti folyosó végén láttam, hogy beáll a kasszához, kezében egy öt vagy tízfontos bankjegy, és kér valamit a pult mögötti polcról. Talán kéregetett, gondoltam, vettem szendvicset, csokiskekszet és süteményt, és utána mentem. Addigra eltűnt szem elől, de ahogy megkerültem a pályaudvar épületét, megláttam, hogy az út másik oldalán áll, és a zsebéből épp egy cigarettát húz elő. Meglátott, de azt nem, hogy őt figyelem, és gyorsan visszadugta a cigit a zsebébe, mint aki épp csak sétálgat ott. Én nagyot nyelve átmentem a zebrán, és odaléptem hozzá. - Köszönöm, hogy eljött, ma elindulok Dover-be, és ha átjutottam a kontinensre, hazastoppolok! - mondta borostásan vigyorogva, azzal elvette a szatyrot, és belenézett. -A Tesco-ban vettem, és láttam, hogy bent van, de nem értem utol- mondtam én, mire zavarba jött, és miután félbahagyott egy 'vennem kellett..' kezdetű mondatot, gyorsan az esti indulásról kezdett beszélni.
Este még jött tőle egy sms, hogy útban van a kikötőváros felé. - Ezek szerint fel tudott kéredzkedni a vonatra- örült meg egy lakótársunk, akit azért hívott fel délután Ágoston, hogy a lakótárs telefonon keresztül segítsen elmondani a történteket a vonat biztonsági őreinek, mert ő nem beszél angolul...
Kicsit megnyugodtunk, hogy hazajut, bár a holmija és a pénze, amivel kijött ide, sosem lesz meg, otthon viszont várja a munkanélküliség és a félmilliós adósság. Mi adtunk, amennyit éppen tudtunk, de a jövőre nézve felajánlottuk, hogy ha mégis szerencsét próbálna itt, abban is szívesen segítünk neki. Nem kérte. Lehet, bennünk sem bízott a lopás után, és lehet, hogy mások is megsegítették őt pár fonttal. Minden lehetséges. Az is, hogy egy ember a másikat kicsalja egy idegen országba, elvegye minden pénzét és iratát, és magára hagyja. Meg az is, hogy te, Ágoston, hazudtál nekünk. A pénzedről, a balesetedről, és az angol tudásodról is. És ha minden lehetséges, akkor ez is, de számomra mégis azzal váltál gyanússá, hogy eldugtad előlem azt a cigarettát, amit lehet (?), hogy alamizsnából vettél...
Most ezen elmélkedem egy kávé fölött, és azon, hogy igazuk van -e azoknak a magyaroknak, akik senkiben, - de leginkább saját honfitársaikban- sem bíznak, ezért sosem segítenek a bajba jutottakon..? Mert az, hogy én segítek, nem kérdéses, de még ezzel együtt sem tisztem megítélni annak az életútját, aki rászorul a segítségre. Nem sajnálom azt sem, amit adtam. Csak azt, hogy gyanúba keveredtél Ágoston.