The Perks of Being a Wallflower

The Perks of being a Wallflower

Ez film ha nem is hiánypótló, de hiteles mozi lehet csalódott fiatalokról, akik a ’normálisak’ közé próbálnak beilleszkedni, vagyis akár korábbi magunkról is.  Ugyan egyszerű képletnek tűnhet az alaphelyzet, mégis úgy fest, hogy nehezen sikerül megoldani. A felnőtté válást, jellemfejlődést boncolgató amerikai alkotások ugyanis az utóbbi években megrekedtek a Good Will Hunting -szerű filmekben megformált ’szerethető kívülállók’ sorsát, és az Amerikai pitében felvonultatott blődségek ellenére mégiscsak menő srácok mindennapjait taglaló kettős csapáson. Átjárás sajnos alig akad a két tábor között pedig, pedig a valós élethelyzetek nagy része távol áll a kiírt feladatot iskolai takarítóként megoldó matekzseni, vagy az almáspitét ugyan langyosan, de égő helyzetben megdugó gimistől is.

A The Perks of being a Wallflower című regényt az írója rendezte meg, a mű néhány éve a ’legkárosabb könyv’ titulust is megkapta. Az ebből született azonos című filmben Stephen Chbosky lehetőséget ad arra, hogy elhiggyük, van még aki képes valójában megérteni, mi zajlik egy meggyötört de értelmes tinédzser fejében, és mindezt hatásvadászat nélkül vászonra is vinni.

Charlie (Logan Lerman) furcsa fiú, pont mint akiket lúzernek neveznek, vagy azt mondják róluk: ’he is far’. Charlie valóban távol él a valóságtól, olyannyira, hogy társaságát a múltjának felbukkanó emlékképei, és  a (már) nem létező, ám levelekben megszólított névtelen barát jelenti. És persze az idilli amerikai család, akik kellően gyakran emlékeztetik őt arra az időszakra, amikor még ’látott’ dolgokat, de azért támogatón és középszerűen kanyarodnak köré a családi asztalnál.

Szerintük Charlie már jól van. A beugró képeket már ki tudja kapcsolni. Ura a helyzetnek, amit fontos hangsúlyozni, hisz nem volt ez mindig így, de mi most sem hisszük el neki. Ennek a látszólagos jól-létnek az ellenére a srác úgy lépbe első nap a suliba, hogy azonnal visszaszámlálásba kezd. Eggyel kevesebb nap, eggyel több a túlélt, ám ez a félelem hamar feloldódik, mikor Patrick (Ezra Miller) mellé ül a futballmeccsen, aki rebellis és meleg. A meccsre később érkező érzékeny Sam (Emma Watson) figurája hozza az érzelmi szálat, hisz Charlie azonnal beleszeret. Az ők és barátaik alkotta végzős társaság befogadja a csodabogarat, ahol van, akit a gyerekkori abúzus után az alkohol tartott egyben, más farmereket lopkod a plázából, míg Charlie-nak az egyetlen, öngyilkosságban meghalt barátja szolgáltat jogot belépni a csapatba.  Eközben a banda dívája, Patrick küzd a futballcsapat kapitányával folytatott meleg viszonyának felvállalásáért, Charlie pedig általuk szép lassan megérkezik a jelenbe, oda, ahol most már ő is normálisnak számít.

A jelen pedig a kilencvenes évek eleje, ahol a lázadó bagázs tagjai, a hetvenes- nyolcvanas évek rockzenéjét hallgatják, Rocky Horror Picture Show-t adnak elő a helyi színházban, tagjai a kertvárosi házakból betűsdzsekiben járnak suliba és kazettán másolt balladákkal vallanak szerelmet.

A levelek, a lappangó családi traumák és a barátok elvesztésének félelme feszültté teszi a hangulatot, pont olyan feszültté, amilyen egy tini lelki világa lenne hasonló helyzetben. Ahogy Charlie, úgy mi sem szeretnénk, hogy bármi rossz kiderüljön erről a helyes de esetlen kölyökről. Közben érezzük, ezek rendes srácok, még ha füves sütit is tömnek olykor magukba, vagy isznak és szexelnek a házibulikon. Rendesek, mert olyan kirekesztettek, amilyenné csak egy brutális sérülés tehet.

’Miért választunk magunk mellé rosszakat? Mert azt a szeretetet  fogadjuk el, amiről azt gondoljuk hogy megérdemeljük’.  -mondja Mr Anderson, az angoltanár (Paul Rudd), aki olyan jelentéktelen, amire csak egy középiskolai tanár képes, ha átlagos tizenévesként szemléljük őt.  A Logan Lerman és Ezra Miller alkotta duó viszont nem csak a történetben, hanem teljesítményben is húzza magával Emma Watsont,  aki azért már kinőtte Hermionét.

http://www.imdb.com/title/tt1659337/?ref_=sr_1

Nézőművészeti Főiskola

Nézőművészeti Főiskola

Már hetedik éve fut teltházzal Tasnádi István kortárs drámája, a Nézőművészeti Főiskola vendégjátékként a Centrál Színházban. Sokadik alkalommal is vicces, elgondolkodtató és aktuális, ezért merem saját élmény alapján nektek is ajánlani.

A Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Katona László nevével fémjelzett előadás a jövőben játszódik. A színházak már bezártak, mert azokat kényelmetlennek találták a nézők, és képtelenek voltak befogadni a műveket. Egy ideig még próbálták jólérezni magukat, néha ettek, bekiabáltak és dobáltak, ám egyszer a színészek visszaszóltak, és ez hatalmas konfliktusokhoz vezetett. Robbantások és lincselések kísérték a fogyatkozó előadásokat, mígnem az utolsó teátrum is végleg behúzta a függönyt.

Három év elteltével a Kultuszminisztérium létrehoz egy oktatási intézményt, mely hivatott egy olyan jogosítvány kiadására, ami igazolja, hogy a tanításon résztvevő alkalmas a színházban megélt szellemi és fizikai terhek elviselésére. A néző tanulóként csöppen ebbe az abszurd, olykor groteszkbe átcsapó képzési folyamatba, amiben megismerheti a hatalom aziránti szándékát, hogy gondolni és érezni tanítsák.

A Scherer alakította fontoskodó tanárember, Vancsók Márió figurája mindenki számára ismert, legalább egyszer életünk során találkoztunk olyan oktatóval, aki elhitte, hogy még a nap is az ő tárgyáért süt ki reggel. Túláradó személyiségének vonásai kiegészülnek a színházhoz kötődő hurráoptimizmusával, amit nem mulaszt el minden lélegzetvételnél megosztani a nézővel, és dicsérni a deszkák közé szorult drága port.

Színházi Lacika- Katona László-, sokat sejtető nevéhez hűen a nézőtér hatodik sorában született, a debilség minden válfaját felvonultatva mutatja be a színházba szorult ember tragédiáját, aki a darabokból ismert életről ugyan mindent tud, de soha senki nem kérdezi meg. Illetve akkor igen, amikor szemléltetni kell a kínosat, kötelezőt, ostobát.

A mellőzött, alkoholistává lett színész, Szagolnyák Imre alakja szintén telitalálat. Mucsi Zoltánnak elhisszük, hogy az előadás végén ledob még két felest a kocsmában, majd hazatérvén belefúrja kopaszodó fejét az egyetlen enyhet adó asszonyi ölbe. Szürke öltönye és középszerű megjelenése a tipikus vesztesé, ő a jobb időket és nagyobb sikereket megélt, folyamatosan a múlt után áhítozó bumfordi karakter.

A színpad díszlete kimerül egy táblában, három színházi székben, és a Vancsók tanárúr által épített nézőösztönző és ellenőrző szerkezetekben, ám a három játék teljesen betölti a teret, így emiatt nincs hiányérzetünk. A zene nem túl gyakori vendég a rögtönzött tanteremben, de amikor nagyritkán felcsendül, nagyot szól Árkosi Szabolcs munkája.

A színdarab egyfajta kettősséggel bír, egyszerre feszült és felszabadítóan komikus. Árkosi Árpád rendezésének fordulatai az unalmas tanórát bomlasztják ámokfutássá, és a bejárt pálya végén jó eséllyel megyünk át a főiskolai vizsgán, vagyis részesülünk a végletesen kiéleződött helyzetet felváltó, röhögő katarzisban.
Ugyanakkor, befészkeli magát a fejünkbe a gondolat arról, hogy milyen magaslatokba lehet emelni a semmit, hogy bornírt dolog tanítani az ösztönöst, és hogy mesterkéltté és humortalanná válhat az élvezet, ha valaki megpróbálja megmondani, mit is kellene éreznünk és gondolnunk közben.

Tasnádi drámája kortárs, de örökérvényű: Sem a magaskultúra elefánttornyában csücsülő sértődött művészember, sem a vezetés által patronált iparos nem alkalmas arra, hogy a kockába szorított fejekbe erőszakkal gondolatokat verjen, és az elkapott tökű nézőből őszinte nevetést csaljon ki. Alkalmas viszont rá a tehetség és a gondolat szabadsága, a feltett kérdés és a meghallott válasz.

Mert jó, hogyha az elénk tartott görbe tükörbe nézve ki merjük nevetni magunkat, de kell, hogy megmaradjon a lehetőség arra, hogy másokat is kinevessünk.

tangó a metróban

Néhány hónapja tudom már, hogy az egyik nagy forgalmú metróalagút kicsempézett oldalfolyosójában egy szerb férfi játszik az egyik kanyarulatban, hosszan, sírósan, tangóharmonikán. Olcsó, egyforma kerámiával van itt borítva az egész járat, mind hosszúak és kanyarognak, és talán ezért olyan különleges az akusztikája ennek a megállónak, hogy minden hang messzire hallatszik. Befurakszik a metrókocsiba is, ha nem szállok le, akkor is mindig próbálom kiszűrni a tömeg zajából, játszik -e a férfi? Legtöbbször játszik, és meg sem kell erőltetnem a fülemet, mert úgy képzelem, az emberek feje fölött ér a peronhoz a nóta, hogy a nyíló vonatajtókon bekéredzkedve hamar átírja az otromba rohanást. Magyar és szerb népdalokat, jól ismert táncdalokat és sanzonokat ad elő a férfi, többször kísérte zene az átszállásom, és ezt sem mondja el sokunk magáról, pedig így történik. A férfi úgy ül ott, mint egy emlékmű, olajos a bőre, és úgy sír a harmonikája, hogy kiráz a hideg, ha arra a panaszos hangra gondolok. Mintha harcolna, hadakozna, mintha ölni akarna, pedig csak néhány penny, néha egy-egy font hulla alá, fejek soha. 
Először azt hittem, hogy a szomorkás angliai érzéseim játszanak velem, de rájöttem, hogy valóban így zenélhet az, aki egy hangba beleöli a bánatát. Más meg táncot lejt rá, de ez már csak az én képzeletem szüleménye, pedig a pár, akit megfigyeltem, nagyon is valódi. 
A férfi ugyan próbált ellenállni a sietős tömegnek, tartani szemben a fehér hajú kedvesét, de ahogy szólt a zene, folyton oda, a hang irányába kellett fordítania fejét. Míg a kijárat a másik oldalon nyílt, és ha felülkerekedett a józan ész, arra is figyelni próbált, hogy hová tartanak valójában. 
Talán az unokájukat látogatták a nyüzsgő belvárosi negyedben, talán a régi, kikönyökölt asztalokat, amik olyan nagyon vonzóak voltak akkor, és olyan nagyon könnyű elhinni most, hogy ugyanolyan lesz odaülni..
 A tweedblézeres idős hölgy, kesztyűs-brossos tünemény, követve a társa tekintetét, először a zene felé fordult. Majd látva, hogy a másik hirtelen elcsapja a fejét, hát ő is próbálta kifürkészni, hogyan is jutnak ki az alagútból, fel a fényre, ahol vagy asztalok, vagy unokák várják már türelmetlenül. A tömeg pedig egyre csak lökdösi őket, meg-meginognak, nagyon idősek már, csak egymásba kapaszkodnak, ahogy hullámba sodorja őket a többi utas.
Kicsit távolabbról, ahonnan én már hallottam a zenét, de még nem éreztem a többiek erejét, látszott, ahogy a törékeny pár olykor tétován kilép jobbra, majd a másik irányba néz, bal láb következik, de jobbra indul a tekintet, mintha csak egy jól begyakorolt koreográfiát táncolnának, olyat, amit akkor régen, még frissen, divatosan, a fényesre törölt asztalok mellett lehetett táncolni. 
Míg szólt a zene, a tömeg már fogyatkozott, ők megálltak, majd a sok felszabadult térben kifordulva egymásba karoltak, és kissé meghajolva, nyugodt, elegáns léptekkel elindultak felfelé. Még hosszan, panaszosan nyúlt utánuk a dallam, de vissza sem néztek, mint akik máris elfelejtették, hogy ott, lent hagytak valamit.

Szószövet

Ne kelljen a hátad mögé állva megráznom téged

csak hadd fordítsak egyet a válladon

hadd nézzelek

hogy lássam:  a törés mentén fakad a nevetés

és tekintetem a tanúja

a pillanatnak ami

Megengedi hogy a szavaim tovább kússzanak

hangulattá formálódjanak

keretbe foglaljanak

meg ne határozzanak de feloldozzanak

Mindabban a szépségben, amit adtál

önmaguk maradjanak

ne változzanak

csak gomolyogjanak

Áramoljanak

szememben formáljanak

megragadjanak

megjegyezzenek

megszagoljanak

veled maradjanak

(formálódott 2011 és 2012 tavaszán)

Ma ennyire futja..

... pedig még csak reggel van, de már az ólmos esti tompaság ül a fejemen.

Itt van valami, a tüdőből fújt, lélek mellől szóló, puha és bánatos reményről. Személyesen Wahorn András képzőművésztől, és ettől a muzsikától nem tudok szabadulni. Van olyan, hogy kell egy kis remény, és csak az. Mikor nem tudod, hogy miért, mert akkor látod meg ha beteljesül, és megtaláltatik az, ami most még csak mint remény jegyezhető elő.. valami, ami olyankor is belóg az ablakon, a ködös szürke reggelből, amikor úgy tűnik, minden teljes.. 

Ha igazi tárgya volna, már vágy volna. 

Talán csak be kellene vallani..

http://soundcloud.com/wahorn/the-soft-sad-hope-a-halk

Ha nincs...

Nincs penge
mi mélyebbre vágna

Szárny,
mi forróbb közelbe szállna

Ököl,
mi tompábban ütne

Hang,
mi élesebb lenne

Hideg,

de sikoltva reccsenne

az elme
mert kétfelé esne
de az éjjelnél
feketébb benne

a halál
ami válladra szállna
már nincs lét
ami holtabbá válna

(2010 őszén)

Október

Mint a barom, amit kétszer taglózott

ököl

Tor, minek minden székén a gúny

elnököl

Álltál míg ember állva

meglehet

Csak foszlott bélés cifráz kifordult

széleket

(2010 őszén)